Roy Ayers és Dave Grusin már koruknál fogva is, Wynton Marsalis és Kamasi Washington pedig óriási hatásuk révén igazi legendák a jazz műfajában. Koncertjeiken kiderül, hogy a műfaj milyen változatos, és az is, hogy generációk és földrészek megidézését, intim és kozmikus pillanatok ígéretét hordozza.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A nüánszok változhatnak, a lényeg ugyanaz marad: mondhatdjuk rá, hogy a neosoul nagypapája, vagy azt, hogy az R&B mestere, de Roy Ayers stílusa a hatvanas évek eleji pályakezdés óta nem sokat változott: a feszes ritmusalapon az ábrándos melódia és a szelíd harmónia bűvöli el a hallgatót. Igazi telitalálat volt, hogy a vibrafonos-énekes talán leghíresebb zenekarát Ubiquitynek, mindenütt jelen lévőnek keresztelte el. Ilyen metafizikus gondolatok emlékezetes slágere, a Searchin szövegében is megtalálhatók. Viszont Ayers nemrég egy interjúban elismerte, hogy valóban: olyannyira sok helyen van jelen a zenéje, hogy ez rá személy szerint is igaz.
A producerek és DJ-k által újrakevert zene korszakában egyes becslések szerint Ayers felvételeit használták a legtöbbször hangmintának, ma is hívják a stúdióba „unokái”, mint például Erykah Badu. Nyolcvanéves korában, amikor még ugyanolyan aktív, mint egyetemistaként, kicsit hitetlenkedve veszi tudomásul, mekkora vonzereje van nevének, Európában is. Pedig volna mire büszkének lennie, több mint hatvan nagyszerű albumot adott ki, felejthetetlen társakkal dolgozott, és
soha meg nem szűnő derűt árasztó kisugárzása ma is a régi.
A szaxofonos Kamasi Washington a szintén Los Angelesből származó Ayers-féle soulra vagy például John Coltrane-re és Sun Rára ugyanúgy tekint: a hagyomány részei. A megállíthatatlan, született zenekarvezető tökéletesen újat tudott alkotni az eddig is ismert alkotóelemek meglepő, eklektikus vegyítésével. Ez a koktél a fiatalok új rétegeiben keltette fel a jazz iránti érdeklődést, miközben nem idegenítette el a már régebbi rajongókat.
A mértékadó vélemények szerint legkésőbb az öt évvel ezelőtti Epic című tripla albuma óta ő az egyik legnagyobb hatású alkotó ma a jazzben. Na, itt álljunk meg! – mondaná erre a harminckilenc éves, feltűnősködően ufójampecnek öltöző muzsikus, aki elveihez ugyanúgy ragaszkodik, mint a zenéhez. Ez nem csak jazz – a zene az zene, és kész. A mindenséggel méri magát hatalmas szvitje Menny és ég címmel, amelyen gyorsan váltogatja a perspektívát a kozmikustól a leghétköznapibb kérdésekig, gyors vágásokkal téve dinamikussá tömény és nagy ívű darabjait.
Ha Dave Grusin kerül szóba, az embernek a boszorkánykonyha juthat eszébe, hiszen a GRP, a Grusin-Rosen Productions, a hetvenes évek végén alapított lemezkiadó hasonlított egy olyan műhelyre, ahol valami fantasztikus terméket állítanak elő titkos recept alapján, amelynek csodájára járnak az emberek. Grusin zongoristaként és zeneszerzőként került tévémű sorokba, majd Hollywoodba, ahol hamar kifejlődött produceri érzéke. A CD-korszak hajnalán saját hangzást teremtett cégük, amelyhez a legjobb szólisták csatlakoztak: Gerry Mulligan, Chick Corea, Eddie Daniels, Earl Klugh és mások. Filmzenéivel, melyek közül a Válás amerikai módra volt az első 1969-ben, meg sem állt az Oscar-díjig, Sydney Pollackkal három évtizeden át dolgozott.
Egyik állandó partnere Lee Ritenour, a pazar technikájú és roppant sokoldalú gitáros. Vele már 1986-ban besöpörték első Grammydíjukat. „Rit”, ahogy Twist of Rit című 2015-ös lemezén is hívja magát, mindenkivel dolgozott, aki valamit is számít a zeneiparban, a Pink Floydtól George Bensonig, valamennyiüket felsorolni lehetetlenség. Legendás státuszára alapozva nagy presztízsű gitáros vetélkedőt szervezett, melynek két, különböző években győztes magyar versenyzőjét, Pusztai Antalt és Balogh Rolandot zenélni is hívta már maga mellé. Grusin és Rit magas szinten összecsiszolt játékához aktuális zenekarukban Lee dobos fia, Wes és a szerb Pera Krstajic basszusgitáros csatlakozott, varázslatosan gördülékeny és szívet melengető örömzene megvalósításának céljából.
A világon mindenütt megsüvegelt Wynton Marsalis idestova harminc éve vezeti zenekarát, a Jazz at Lincoln Center Ochestrát. „Ő a mi zenénk legmagasabb csúcsát képviseli” – mondta Marsalis Wayne Shorterről idén év elején abból az alkalomból, hogy Shorterrel közös 2015-ös koncertjük megjelent lemezen is. Ez persze a New York-i Lincoln jazzprogramjáról és zenekaráról is vitán felül elmondható, repertoárjuk szinte beláthatatlanul széles. Ez azért is figyelemre méltó, mert kezdetben érte kritika a Marsalis által képviselt és misszióként végigvitt neokonzervatív felfogást. Azóta a Shorter-program mellett született egy Isteni Színjáték-szvit, teljes albumot komponáltak a zenekari tagok modern festők képeitől inspirálva is, és méltó módon ünnepelték meg Dave Brubeck születésének centenáriumát.
https://www.youtube.com/watch?v=3pRG3NNI0kg
Marsalis a jazztörténetet egészen a kezdetektől igyekszik újra élővé tenni, ezért saját swingszimfóniája mellett a homályba vesző New Orleans-i legendát, Buddy Boldent megidéző műsor vagy például fergeteges kubai dalok is szerepelnek műsorán. Legutóbbi bécsi fellépésükön egymást követő napokon adtak elő egy klasszikus big band műsort Dizzy Gillespie és mások szerzeményeiből, egy Thelonious Monk-estet (neki ténylegesen minden szerzeményét saját hangszerelésben építik fokozatosan műsorukba) és egy délafrikai misét.