Zsótér Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg 1961. június 20-án született Budapesten.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban. 1983-1985 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház dramaturgja volt. 1985-1986 között a szolnoki Szigligeti Színház, 1986-1990 között a Radnóti Miklós Színház, 1990-1992 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház dramaturgjaként dolgozott.
1992-1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője, 1994-1996 között a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője lett. 1996-ban szerződött a Szegedi Nemzeti Színházhoz, majd 1999-ben a Radnóti Miklós Színházhoz. 2008 óta az egri Gárdonyi Géza Színház tagja.
Vendégként is számos színházban rendezett, többek között a Nemzeti Színházban, Vígszínházban, a Magyar Állami Operaházban, a Budapesti Katona József Színházban, a Krétakör Színházban.
1996 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola (2000-től Színház- és Filmművészeti Egyetem) oktatója. 2002 óta az egyetem adjunktusa, 2008-tól docense, 2004-től osztályvezető tanár.
„A tanítást pont úgy csinálom, mint a rendezést. Nem feltétlenül megfogható dolgokat tudok tanítani, hanem gondolkodásmódot, etikát a színházzal kapcsolatban. Egy nagyon fogékony, ám félős nemzedéket tanítok arra, hogy merje elképzelni: amit nem ismer, az is létezik.”
Szenvedélyes ember vagyok, át akarom adni azt, amiben én hiszek. Hazudnék, hogyha konkrét, pedagógiailag felépített tantervről beszélnék. Sajnos, ezért szégyellem is magam, és átkozom a szubjektivitásomat. A szubjektivitásom miatt viszont nagyon sok mindenre hajlandó vagyok, tehát jóval többre, szerintem. Ez vagy jó, vagy rossz.
Hogy sokrétű színházi tevékenységében mégis hogy tudja definiálni magát? „Nem úgy gondolok magamra, mint rendezőre. Az életem nagy részét rendezéssel töltöm, mert úgy tűnik, hogy ebben tudok a legszabadabban, a legtöbbet adni. Nincs más, ami ezt az érzést kiváltaná. Azt hiszem, ez egy program bennem. Mint egy állat, nekifogok újra meg újra. Amikor nem megy, vagy valami nem jól sül el, kétségbeesem, aztán újra föl kell kerülni az óriáskerék tetejére” – vallja magáról.
Azt tapasztalom, hogy akik szeretik, amit csinálnak, kíváncsiak. Akik nem boldogok benne, nem érdeklődnek annyira a másik ember iránt.
Munkájában, véleménye szerint elsősorban azoknak akar megfelelni, akik az előadásait nézik: „Paradox dolog, hogy egyrészt szeretném, hogy tessen, amit csinálok, másrészt az agyam tudja, hogy nem fog tetszeni, mégsem tudom másképp csinálni […]
Gaál Erzsébettel tíz évig, haláláig élt együtt. Nyíregyházán volt rendező, ő hívta oda dramaturgnak Zsótér Sándort, és ő biztatta arra is, hogy darabot írjon, valamnt az ő tanácsára kezdett el rendezni is. „Minden tőle függött, én magamtól nem csináltam volna semmit. Nem éreztem ehhez magamban ambíciót, kellő agressziót” – vallja Zsótér Sándor. „A kérdés, hogy a veszteségeket, a csapásokat mire használod: szétosztod, szétszórod, vagy elveszíted magad. A Peer Gynt-ben, az ötödik felvonásban azt kérdi az akkor hetven éves főhős: „és akkor mi a dolgom?”. „Elveszíteni az életed” – mondja Ibsen. Elveszítheted, vagy odaadhatod, szétszórhatod másoknak. Hogy ez most a gyereked, vagy a többi ember, az nem érdekes: foglalkozz másokkal, ne csak önmagaddal. Ez a mélye ennek.”
(Via szinhaz.org)