Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Félkész épületben, túl hosszú darabbal nyitott meg az első állandó pesti színház

Félkész épületben, túl hosszú darabbal nyitott meg az első állandó pesti színház

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az ország negyedik magyar nyelvű kőszínháza Kolozsvár, Miskolc és Balatonfüred után 1837. augusztus 22-én nyílt meg a Pesti Magyar Színház, a Nemzeti Színház elődje. Mint a korban oly sok más, a nemzet előrelépését szolgáló intézmény létrejöttében, ebben is jelentős szerepe volt Széchenyi Istvánnak.

- hirdetés -

1832-ben Széchenyi István a Pest vármegyei anyanyelvi bizottság felkérésére készített A magyar játékszinrül című munkájában – itt olvashatják el – vázolta fel egy, a Duna partjára tervezett épület tervét, ahol a pesti magyar nyelvű színjátszás otthonra találhatott. Sokan támogatták, köztük Katona József, Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc is. Gyorsan tegyük hozzá, hogy nem ez volt az első röpirat a tárgyban: 1779-ben Frendel István, nyugalmazott császári és királyi százados, a szenci selyemtenyésztő intézet igazgatója Entwurf zu einen ungarischen Nationaltheater címmel, németül fogalmazta meg. A Pozsonyban kiadott röpirat címzettjei a magyar nemesség volt, akiket Frendel arra hívott fel, hogy építsenek vármegyei közadakozásból a magyar színházat Pesten.

Elischer Lajos, Huszka Lajos grafikája a pesti Magyar Színházról

Az 1808-as országgyűlésben is előkerült az ügy, és bár nem tudtak törvényt hozni erről, de a közadakozás lehetőségét nyitva hagyták, Pest vármegye pedig ennek élére állt. Két évvel később indult a tényleges és országos akció, 1812 elejéig a megajánlott 40 158 forint 30 krajcárból az összegnek 75%-a, 30 421 forint 30 krajcár folyt be, ennek értéke azonban az 1811-es pénzleértékelés következtében az ötödére csökkent. A Pest vármegye nemességén kívül Kecskemét és Nagykőrös városa, Gömör, Tolna, Temes, Nógrád, Szatmár, Fejér, Sáros és Bács vármegye adakozott, kollektíven gyűjtöttek az óbudai uradalom tisztjei, valamint jelentős támogatást, mintegy 4000 forintot utalt át a Murányi Vasbánya Társaság. Ennek ellenére József nádor húzódozott, hivatkozva a német nyelvű színház építésére és a potenciális közönség hiányára.

Kultsár István, aki a pesti társulatnak 1813 és 1815 között volt igazgatója, amikor 1814. június 23-án az alábbi szándéknyilatkozatot tette: „…kész vagyok azon deszkákkal befoglalt tágos szegletfundusomat, mely a botanikuskertnek helyén a Hatvani utcára a nagyméltóságú Grassalkovich herceg házának által ellenében esik, minden nyereség nélkül a magyar theátrom építésére általengedni…”

Ide kapcsolódik:
Az első magyar színigazgató - Kelemen Lászlóra emlékezünk

A 30-as években vált az állandó magyar színház forró témává. A már említett Széchenyi-röpirat mellett az Akadémia kiírta pályázatra is születtek írások e tárgyban, szám szerint 18. A különböző terveket, továbbá a Duna-parti és az akkori Kerepesi úti épület mellett és ellen szóló érveket itt böngészhetik végig. Végül az utóbbi, a mai Astoria került ki győztesen – bár egy ideiglenesnek szánt épülettel, amit ha minden jól ment volna a későbbiekben, a színház tanodaként hasznosított volna, ugyanis a nádor jóvoltából az állandó/végleges teátrum a Duna-parton, a József nádor adományozta telken épült volna fel.

A nemzeti összefogásból megvalósuló építkezést, amelynek teljes költsége 268 575 váltóforint 5 és 1/2 krajcárt tett ki, 1835. szeptember 26-án kezdték, a bokrétaünnepet 1836. augusztus 6-án tartották. Az épületet klasszicista stílusban tervezte Telepi György, az építkezést Zitterbarth Mátyás vezette. A részvényt jegyzőknek – 500 részvény, darabonként 100 váltóforint értékben – a tőke visszafizetését garantálva morális osztalékot ígértek, az esetleges nyereséget is a színház javára fordították volna. Jórészt arisztokraták jegyeztek részvényt, de voltak városok, műkedvelő színtársulatok is a befektetők között, a tőkések kevéssé buzgólkodtak.

A nézőtér 21,56 méter hosszú, 19,90 méter széles és 14 méter magas, a színpad szélessége 18,70 méter, mélysége 13,80 méter, a színpadnyílás 12 méter volt. A színháznak 46 páholya volt: a földszinten 16, az I. emeleten 18, az II. emeleten 12. A színpad felőli bal oldalon, az I. emeleten a 17–18. számú kettős páholy az uralkodóé, illetve a nádoré volt. A földszinten 190 zártszéket alakítottak ki, továbbá 900 részben ülő-, nagyrészt állóhelyet, a II. emeleten 76 zártszéket és 250 egyéb helyet, a karzat befogadóképessége pedig 700 fő volt. Előadásként 20 katonai jegyet adtak ki kedvezményes áron a földszintre.
Teltház esetén 2312 néző tartózkodott a színházban.

A nem teljesen elkészült, a kiszolgálóhelyiségeket illetően pedig szűkös és hiányos épületben a nyitóelőadás kétrészes volt. Nagyon készültek a megnyitásra, Pest vármegye színészeti választmánya már 1836. november 22-én foglalkozott a nyitódarab kérdésével, végül Vörösmarty Mihály kapta a felkérést, aki az alkalomra megírta Árpád ébredése című művét, amit maga tanított be. Az előjátékot követően egy németből fordított szomorújáték, Eduard Schenk Kiss János által magyarított Belizárja következett a műsorban.

Gyulai Pál így emlékezett a műre: „Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen, mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor.”

A pesti Magyar Színház nyitóelőadásának színlapja: Vörösmarty: Árpád ébredése, 1837 – forrás: Pannon Enciklopédia

A visszaemlékezések közül egy olyat választottunk, amelynek szerzője, Frankenburg Adolf  ma teljességgel ismeretlen, a korszakban azonban színészként, drámaíróként, később kritikusként futott be karriert. „Nagy pompával ment véghez, mint az már szokás nálunk! A ház, a fölemelt belépti árak mellett is, annyira dugva volt, hogy mintegy másfélezer kíváncsi »hazafi«-nak szomorúan kellett visszafordulni, legkisebb hely sem maradván többé számukra. – Reggeli tíz órától egész hétig ácsorgott a »publicum« az ajtók előtt, s midőn ezek megnyíltak, a berohanó tömérdek sokaság (magam is közte voltam), anélkül hogy belépti jegyeit képes lett volna átadni, a padokat rögtön elfoglalá, úgyhogy a nőknek, kik utánunk jöttek, a padok végein kellett állongani, míg egyikünk vagy másikunk meg nem könyörült rajtuk s leültette őket. – A színház belseje szépen kivilágíttatván mindenkit kellemesen meglepett; a díszítmények csinosak voltak, a Neefe Hermannak (bécsi atyafi) becsületére váltak; a gépezetet Schütz, müncheni erőművész készítette. Leggyöngébb a hangászkar volt, mely újjá teremtését epedve várta a játékszíni bizottmány által kinevezett hangászati igazgató Róthkrepf Gábor.

Az előadást elég sikerültnek lehetett mondani.

A Hánich karmester által (Erkel akkor még a német színháznál volt) szerzett igen középszerű, s még középszerűbben előadott nyitány után következett Vörösmartynak e célra írt Árpád ébredése című előjátéka, melynek egyes megragadó szépségű helyeit lelkesen tapsolta meg a közönség; nagyobb hatást azonban azért nem volt képes előidézni, mert kissé hosszú volt.

– Ezután Szőllőssy Szathmári Saroltával s hat tanítványa nemzeti táncot jártak, mely szinte hosszabban tartott, mint kellett volna. – Végre mindezt Belizár című szomorújáték zárta be elég fényes pompával; illő méltánylásra azonban szert nem tehetett, mert nagyban terhelé a jelenvoltak szívét azon szomorító gondolat, hogy »egész Európa« (t.i. már akkor is azon boldog hitben ringattuk magunkat, hogy egész Európának nincs más dolga, mint reánk figyelni) ki fog bennünket e fonák választásért gúnyolni. Évtizedekig készültünk már egy magyar nemzeti színház fölépítéséhez az ország szívében – a németből fordított Belizárral nyitottuk meg azt!! – El sem hinné az ember, ha meg nem történt volna!”

Ide kapcsolódik:
Az első dunántúli kőszínháztól az Anna-bálig

Vörösmarty, ezzel szemben megengedőbbnek mutatkozott, bár a színház körüli áldatlan állapotokat ő is feljegyezte az Athenaeumnak írt tudósításában: „Mészgödrök, homokbuckák kétfelől, elül vakolatlan tornác, egyenetlen, félig rakott út, benn asztalos, lakatos, színész, muzsikus egy rakáson; amazok csak alig tartóztatható fúróikkal és kalapácsaikkal, emezek papiros tekercseikkel próbán, mintegy a hely bírásáért vetekedve, mindnyájan sürgető munkában, az óra 11-re jár, s alig fél nap hátra, hogy a legelső pesti magyar színház megnyittassék. Eljött az idő, s a színház, mintegy a lehetetlenség dacára, megnyittatott. (…) A közönség olyan volt, milyet várni lehete: kíméletes, komoly s minden tiszteletre méltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerült; s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt.”

A színház első igazgatója Bajza József, első zenei vezetője Mátray–Róthkrepf Gábor volt. A színház választmánya 8 színésznőt, 15 színészt és 1 súgót kívánt szerződtetni, a társulat tagja lett Kántorné, Lendvayné Hivatal Anikó, Laborfalvi Róza, Megyeri Károly, Lendvay Márton, Egressy Gábor, Fáncsy Lajos.

A lényeg, hogy rohammunkában készült el a színház, ami a korabeli marketingre is hatással volt: elmaradt a soknyelvű üdvözlőversek kiadása, nem vertek emlékpénzt, mindössze az Árpád ébredésének szövegét lehetett megvenni. A megnyitón a nádor nem vett részt, egy egészen prózai ok miatt: díszhintója nem fér be az udvarra. Fáy András szerint 1838. március 19-én, József napján a tiszteletére tartottak volna egy ünnepélyes díszmegnyitót, erre azonban az árvíz miatt nem került sor. 1840-ben a Pest vármegye által fenntartott színház országos intézmény lett, és ekkortól Nemzeti Színház néven működött tovább.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X