„Amikor 2015-ben úgy döntöttem, hogy megpályázom a Radnóti Színház igazgatói posztját, elsősorban szeretett színházam iránti hűségem, egyfajta szerelemféltés motivált, valamint az olyan egyszeri, kihagyhatatlan lehetőség terepe, ahol a bennem mozgó kreatív színházcsináló energiák kibontakoztathatók” – kezdi sorait a teátrum jelenlegi igazgatója.
„Az elmúlt négy év tükrében talán nem szerénytelenség kimondanom, hogy az utunkon megtett állomásokon sokszor boldogan és megelégedettséggel állhattunk meg, hogy konstatáljuk, igen jó az irány. Szándékosan nem használom a megpihenés szót, hiszen pihenésről – pláne hátradőlésről – szó sem lehetett ezekben az években. Az elmozduláshoz kell a legnagyobb erő. A fenti cél érdekében pedig minden területen egyformán nagy erőbedobásra volt szükség.”
„Igazgatásom négy éve életem egyik legmeghatározóbb, szakmai pályafutásom talán legellentmondásosabb időszaka. Egy teljes életet élő színésznőből egy kihívásokkal teli, változó pályán és erőviszonyok között helytálló színházvezetővé kellett válnom. A közönség és a szakma pozitív visszajelzése, a társulat bizalma egyértelmű visszaigazolás számomra, hogy érdemes volt vállalni a váltást, a színésznő egyéni ambíciója és egy érzékeny vezető szükségszerűen mindenre és mindenkire kiterjedő felelős figyelme közötti egyensúlyozást, a vezetői feladatokkal járó nyugvópontra érkezés lehetetlenségét, az aznap esti szerephez hasonlóan soha le nem rakható, folyamatos helytállást kívánó életmódot. Érdemes a Radnóti felelős vezetőjeként dolgoznom azért, hogy a szakma egyre erősebben érzékelhető – mára már a struktúrán belül is megosztottságot eredményező – átpolitizáltsága, valamint az ebből fakadó állandó reakciókényszer közepette változatlanul garantáljam a magas művészi színvonalú, korszerű, a hagyományt az újítással egyensúlyban tartó, értékközpontú, az embereket foglalkoztató témákra reagáló, társadalmi érzékenységet ösztönző művészi munkát, ami a Radnótit eddig is jellemezte. Most, hogy öt év elteltével újra pályázom, a közönség, a szakma és kollégáim bizalma nemcsak megerősít vállalásomban, de felelősséget is helyez rám: úgy érzem, irányomban jogosan támasztott elvárás, hogy folytassam a megkezdett munkát.”
„Milyen színházat szeretnék? Szenvedélyes, zsigeri, impulzív, az összművészetiséget költőien használó, színészközpontú, közönségében és társulatában egyaránt erős, nyitott személyiségekre építő, a társulat intelligenciáját és érzelmi intelligenciáját stimuláló, az előadások végkifejletét tekintve katarzist teremtő, de akár szélsőséges érzelmeket kiváltó színházat.”
Így fogalmaztam 2015-ben, amikor a színházat harminc évig vezető elődöm, Bálint András leköszönése után először megpályáztam a Radnóti ügyvezetői igazgatói posztját. Most, hogy öt évvel később felteszem magamnak ugyanezt a kérdést, ugyanígy tudnék rá válaszolni. Az sem változott a szememben, ahogyan a Radnóti küldetését elképzelem. A budapesti polgárság színházaként továbbra is minden művészetszerető embert szeretnénk megszólítani, hogy magas művészi igényességgel végzett, egész emberre ható munkánk révén ösztönözzük a közösségért való felelősségteljes gondolkodást.