Észak-Korea, hivatalos nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaság egy azon kevés ország közül, mellyel kapcsolatban szinte mindenkinek határozott – pozitív vagy negatív – véleménye van. A világtól elzárkózó kelet-ázsiai állam, főleg a marxista ideológiát követő vezetéséről híres – ami valójában egy, a Kim Ir Szen korábbi elnök által kidolgozott, sajátos, úgynevezett dzsucse-eszme. De gyakran kerül be a hírekbe az ideológiai átnevelő táboraival, vagy éppen a nukleáris programjával is.
Ezt a képet igyekszik árnyalni a brit Phaidon kiadó művészeti albuma, mely a helyi művészek ritkaságszámba menő alkotásain át feltárja az észak-koreai emberek mindennapjait és Kim Dzsongun idézetek mellett betekintést ad a dzsucse realizmus, az észak-koreai szocialista realista festészet mélyrétegeibe.
Az album szerkesztői, az amúgy tájépítész, de évtizedek óta Észak-Koreával foglalkozó Nicholas Bonner és Koen de Ceuster Észak-Korea szakértő ki is mondják; a fókuszt a politikai kontextusról a perspektíva megváltoztatásával az észak-korai művészek munkáinak bemutatására kívánják helyzeni. Céljuk ennek a kevésbé ismert területnek a feltárásával hozzájárulni Észak-Korea különleges világnak megismertetéséhez.
Az albumban megjelenő alkotásoknak több közös vonása is van. Szembeötlő, hogy a művekből egyfajta, boldog, munka alapú társadalom képe bontakozik ki, melyben mindenki valami, a közösség számára hasznos elfoglaltságot végez. A kollektivista társadalom munkása dolgozik az erőműben, halászik, terményt takarít be, vagy éppen bányában-, üzemekben szorgoskodik. A klasszikus, forradalmi festményeken kívül csak elvétve találni a XX. századi modern festészetben oly gyakori, az időt pihenéssel, passzív szórakozással múlató embereket.
A munkások arcán elégedettség és mosoly látható, ahogy építik a társadalmat, annak vívmányait szépítgetik.
Ez az az optimizmust sugárzó tekintet, ami oly jellemző a szocilista realista művészetre és mely egyben elválaszthatatlan az észak-koreai művészettől is. Heroikus harc ez a mindennapokban. Ahogy Koen de Ceuster fogalmaz: ennek meggyőző bemutatása azért lehetséges, mert maguk a művészek is részei ezeknek a mindennapoknak és munkáik valós emberek valós cselekményeit örökítik meg. Nem beszélve arról a nem elhanyagolható tényről, hogy emellett maga
az ideológia is áthatja a munkákat,
mely szerint értelmes élet csak a közösség és az állam szolgálatán át élhető. Úgy, mint ahogy az az egyik festményen megörökített phenjani lány teszi, aki önkéntesként boldogan utazik a fővárosból a vidéki Taedoksanba, hogy ott a közösséget szolgálva, az osztály nélküli társadalomért és a vidék-város közti különbség eltűnéséért harcoljon.
Az alkotások lenyűgözőek, ugyanakkor a szerkesztők eredeti szándékától eltérően, nehéz elvonatkoztatni az őket körülvevő szociokulturális kontextustól és attól a valóságtól, melyben születtek. A képeken felbukkanó gyárakat, munkagépeket és eszközöket elnézve, óhatatlan, hogy a felületes szemlélődő azt higgye, hogy az alkotások az 50-es, 60-as években készültek, pedig nem. Mintha megállt volna az idő. A Magyarországon is ismert építőtáborok hangulatát, a minimálisan gépesített mezőgazdaságot, a kézzel a földeken dolgozó földműveseket, az építkezések munkásait vagy a bányászokat ábrázoló művek szinte mind-mind a XXI. század termékei. Sőt, ez a megállapítás akkor válik igazán plasztikussá, amikor néhány oldalon a múlt – az 50-es 60-as évek – és a jelen – XXI. század – alkotásai kerülnek egymás mellé. Ilyenkor nem két külön világ, hanem szinte ugyanaz a korszak mutatja meg magát, olykor csak a kép születésének technikája árulja el, hogy nem ugyanabban az évszázadban készültek. A környezet, az épületek, a munkások öltözete, vagy épp az általuk használt munkaeszközök – a gépesítés hiánya – nem.
Akár időutazásnak is beillik az album, ahol gyakran úgy keveredik a múlt és a jelen, hogy a különbségeket szó szerint nagyítóval kell keresni.
Így aztán nem meglepő, hogy a dzsucse-ideológia fő elve szerint csak saját magára támaszkodható észak-koreai világ annyira misztikus és különböző a kapitalista, individualista és verseny alapú társadalmaktól. Ez a különbség tapintható ki abban is, ahogy a katonák jelenléte az európai szemnek erősen túlreprezentáltnak tűnhet a képeken. Pedig a valóság az, hogy a művészek alkotásai pontosan adják vissza a valóságot, hiszen Észak-Koreában a hadsereg szerepe a sokszor erőltetett ipari és mezőgazdasági projektekben nem hogy nem marginális, hanem – ahogy az élet számos más területén is – egyenesen az egyik motornak számít.
Mindenképp elmondható, hogy a szerkesztőknek sikerült ehhez az amúgy elég megosztó témához úgy hozzányúlniuk, hogy kikerülték a politikailag érzékeny kérdéseket, és valóban az olyan alkotásokat válogatták be az albumba, melyek jelentős művészi értéket képviselnek – még ha a kontextust, amiben születtek, nem is mindig érdemes teljesen figyelmen kívül hagyni. Olyan feltáratlan világot mutatnak be, ami, még ha sok helyütt át is hatja a propaganda, mindenképp különleges és a magyar érdeklődőknek is tartogat sok, a hazai történelemből is ismerős művészeti témát.