Giovanni Battista Pergolesi elismert zeneszerző, hegedűművész és orgonista volt. Operáit évekig műsoron tartották a legjobb olasz színházak, de nemzetközi hírre csak halála után tett szert.
- hirdetés -
Eredeti családneve Draghi volt, a Pergolesi név nagyapja pergolai születésére utal. Jesiben, 1710. január 4-én született. Zenei tanulmányait itt, szülővárosában kezdte meg.
Első zenetanára Francesco Santi, hegedűtanára Francesco Mondini volt. Tehetségének és püspöki mecénása támogatásának köszönhetően 1725-ben a nápolyi szegények számára fenntartott Conservatorio dei Poveri di Gesù Cristóban kezdett tanulni 13 évesen, ahol rövidesen ismert fiúszoprán énekes lett.
1729–30-ban az intézmény zenekarának elsőhegedűsévé nevezték ki, egyben segédtanárként is működött. 1731-ben szerezte diplomáját San Guglielmo-oratóriumával, de ekkoriban további jelentős műveket is komponált, többek között egy misét, egy Szent József-oratóriumot és a Salustia című opera seriát, mellyel kezdetét vette operaszerzői pályafutása.
Pergolesi 1732-től Stigliano Colonna herceg karmestere lett Nápolyban, ahol a Salustia mellett a Lo frate ’nnamorato című komédiáját is bemutatták, mely Gennaro Antonio Federico – részben nápolyi dialektusban írt – szövegkönyvére készült. Ugyanitt 1733-ban vitték színre az Il prigioniero superbo című, háromfelvonásos opera seriáját. A darab felvonásainak szüneteibe Pergolesi beiktatta a La serva padrona (Az úrhatnám szolgáló) című buffo-intermezzóját, mely páratlan sikert aratva ennek a művének maradandó népszerűséget biztosított.
Ez a darab a francia opéra comique előképe volt, és 1752-ben Párizsban ez a mű lett az ún. buffonisták háborújának kirobbantója.
Utolsó nápolyi opera seria bemutatója 1734-ben a Pietro Metastasio librettójára készült Adriano in Siria-t. Ennek a műnek is az lett a sorsa, hogy sikerét meghaladta a szüneteibe iktatott intermezzo musicale, a Livietta e Tracollo sikere. A karnevál idején felújított Lo Frate ’nnamorato még nagyobb népszerűséget hozott alkotójának, mint az eredeti bemutatóé és megalapozta hírnevét Nápolyon túl is.
1734. május 10-én elfoglalta Nápolyt Bourbon Károly, akit VII. Károly néven Nápoly királyává koronázták, ezzel a Habsburg udvar körüli arisztokrácia által patronált művészek kilátásai rosszabbra fordultak. Pergolesi számára a kiutat az jelentette, hogy pártfogói, a Maddaloni hercegek és a Colonna család meghívását követően Rómában debütált L’Olimpiade című – szintén Metastasio nyomán komponált operájával (1735). Rómában írta és mutatta be F-dúr miséjét is, mely Missa Romana néven máig egyik legtöbbet játszott egyházi kompozíciója.
A római színházi élet ziláltsága és egészségének megromlása miatt Pergolesi visszatért Nápolyba. Il Flaminio című – ismét Gennaro Antonio Federico szövegkönyvére komponált – darabja több szempontból is figyelemre méltó. A szereplők társadalmi helyzetének megfelelően váltogatja a nyelvi dialektust és a zenei kifejezésmódot: az irodalmi nyelv és a nápolyi dialektus, illetve az opera seria komoly áriái és folklorisztikus, buffo elemek váltogatják egymást. E mű nagy sikere nyomán felkérést kapott egy 1735. december 1-jére kitűzött főúri esküvő zenéjének megírására, de tuberkulózisa súlyosbodásával a munkát félbe kellett hagynia.
Pozzuoliba, a kapucinusok kolostorába vonult vissza, ahol kedvezőbb volt a klíma és biztosított volt az orvosi segítség. Ott írta meg utolsó művét, a Stabat Matert, amit a hagyomány szerint halála napján, 1736. március 16-án fejezett be. Tragikusan fiatalon, nem egészen 26 évesen, teljes életén át tartó betegeskedés után tüdőbajban halt meg a pozzuoli ferences kolostorban.
(Via Wikipedia, Papageno, Operakalauz)
