Az orvos és zeneszerző Dr. Végh László (1931) az 1960-as években az experimentális avantgárd, a happeningművészet, a különböző művészeti formák között átjárást képző akcionizmus és mindenekelőtt az elektronikus zene magyarországi történetének úttörő személyiségének számított.
Lakása a korakádárkori művészeti élet perifériájára szorult fiatal alkotóművészek találkozóhelyévé vált, ahová dr. Végh leginkább közös zenehallgatásra invitálta őket, s utólag talán nem tűnik túlzásnak, hogy többségük kizárólag itt találkozhatott az avantgárd újdonságaival:
„dr. Végh révén mindent meg lehetett ismerni, ami a nyugati zenében akkoriban fontos volt” – idézte fel Eötvös Péter egy interjúban. Rendkívüli hatását, kulcsfontosságú csoportképző tevékenységét, ugyanakkor ellentmondásos politikai szerepvállalását Kürti Emese dolgozta fel, előbb doktori értekezésében (Experimentalizmus, avantgárd és közösségi hálózatok a hatvanas években, 2015), majd kötetbe rendezve (Glissando és húrtépés, 2018).
Az idén kilencven éves dr. Végh Lászlót az orgonaművész és tanár, Szabó Balázs és kollégái-növendékei zenés áhítattal köszöntették a Mária utcai Jézus Szíve Jezsuita Templomban. Különös érzés belegondolni, hogy ezek az istentiszteleti keretek közé szánt, az egyházi év különböző időszakainak ünnepi liturgiájához illeszkedő orgonakompozíciók miként születhettek meg az orvosi praxissal járó napi rutin, az underground szubkultúra hol Stockhausen, hol Boulez zenefilozófiája körül forgó szeánszainak, vagy épp Bach, Mozart, Beethoven műveinek zenehallgató alkalmainak szervezése és bonyolítása, illetve a saját elektroakusztikai experimentumok elkészítésének sűrű mindennapjaiban. És persze ágaskodik a kérdőjel, hogy az 1960-as években liturgikus orgonamuzsikát írni mennyire számíthatott magányos tevékenységnek, bizonyos nézőpontból egyenesen devianciának?
Az istentiszteletet bevezető Intrada (Improvizáció, 1959) egyértelműen jelezte, hogy az orgonaműveket komponáló Végh László az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az orgonazenét és magát az orgonálást is radikálisan megújító, bátran experimentális alkotóművésznek tekinthető Liszt Ferenc vonzásában érezte igazán otthonosan magát. Kaposi Brúnó lendülettel, összefogottan, profilosan szólaltatta meg a darabot, még a Lisztre is jellemző (paradoxnak ható) perkusszív alapindíttatást is érzékeltetni tudta.
Varázslatos, a várakozás érzéséhez a szorongást is társítani képes hangulat ragadott meg a Túri-Nagy János kiváló előadásában felhangzó Ave Mariában (Tempore Adventus, 1960 körül), melyben az imbolygó, lebegő harmonizáció, a kétkomponensű zenei anyag feszültsége rendkívül hatásosan kövezi ki az utat a végső, tonális zárlat felé. Robert Hogrebe nagyvonalú előadásában szólalt meg az ugyanebben az időszakban írt Az angyal énekel (Nativitate Domini) című tétel, mely megkapó üdeséggel reprezentálta az ujjongás földöntúli naivitását. Szellemes kompozíciós etűdnek hatott az Áll a gyötrött Istenanyja (Tempore Quadragesimae) feliratú kompozíció, mely a szerző zenei absztrakciók iránti vonzalmáról is árulkodott. Végh szekund-motívumok ingaszerű ostinatójából alakított ki „tenor-vázat”, a rövid darab abban a pillanatban ki is teljesedik (azaz beteljesíti célját), amint az elemi motívumok hangsor-láncolattá alakulnak. A művet Kassai Kitti adta elő. Hasonló szellemben dolgozta ki a zeneszerző a Palkovics Mária előadásában felhangzó Áhítattal készülődjünk (Majors Hebdomadae) című tételt is. Ez is egyfajta miniatűr process music, melyhez jól illeszkedett a rákövetkező, jubiláló hangvételű, Kun Rajmund interpretációjában megszólaló tétel (Krisztus, virágunk – Tempore Paschali).
A mise-ordinárium néhány szakaszát (Könyörgés, Szent vagy, Isten báránya) az orgonistákból alakult alkalmi schola, Kubík Tamás orgonakíséretével énekelte. Az 1993-as Magyar Kismise a maga szűkszavú mértékletességével, ugyanakkor markáns fűszerezésű akkordikájával járult hozzá a hálaadó koncert stiláris sokszínűségéhez.
dr. Végh László 90 éves – fotó: Hegedűs Márton
A szertartás zárószakaszában szólalt meg az 1960-as években írt Három korálelőjáték (1. Szülte a Szűz szent Fiát – Puer natus est; 2. Hol vagy, édes Jézus? – Ubi eras, Jesu bone?; 3. Ó, alkotó Lélek, jövel! – Veni, creator Spiritus!). A Szabó Balázs által megszólaltatott tételek egy zárt dramaturgiájú kompozíció benyomását keltették, s ugyanazokat az erényeket vonultatták fel, mint a korábban hallott Öt magyar korálelőjáték: célratörő fogalmazás, egyirányú, lineáris dramaturgia, a harmóniák ízléses, de soha nem drasztikus elrajzolásával létrehozott lebegő tonalitás. Az Alleluját visszhangzó Finale (Improvizáció, 1963) felemelő módon kerekítette le a szertartást.
És ami a beszámoló elején emlegetett, a korszak szellemétől elválaszthatatlan ellentmondásosságot illeti, egy lehetséges perspektíva kialakításához melegen ajánlható a szentlecke gyanánt citált zsidókhoz írt levél (13, 9-13), valamint Korzenszky Richárd, bencés szerzetes és tanár prédikációként felhangzó gondolatai, melyek a digitális térben is archivált szertartás természetesen szervesülő részét képezték.
* Az improvizációkat dr. Végh László korabeli, saját készítésű hangfelvételei alapján az előadók jegyezték le.
