A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa író, újságíró, politikus 1936. március 28-án született a perui Arequipában.
Szülei egyéves korában elváltak, így anyjával és anyai nagyszüleivel Bolíviába, majd kilenc évvel később a perui fővárosba, Limába költöztek. Középiskolai tanulmányait egy katonaiskolában és egy gimnáziumban végezte. Mindössze 16 éves volt, amikor első drámáját bemutatták.
1955-ben 19 évesen feleségül vette Julia Urquidit. 1955-től 1957-ig irodalmat és jogot hallgatott a San Marcos Egyetemen. Tanulmányai mellett újságíróként dolgozott, társszerkesztője volt a Literatura című irodalmi folyóiratnak. Egyetemi tanulmányait 1959-ben a spanyolországi Madridi Egyetemen fejezte be.
Első novelláskötete, a Vezetők 1959-ben jelent meg. Mivel Peruban íróként szinte lehetetlen volt megélni, Vargas Llosa még ugyanebben az évben Franciaországba költözött. Párizsban spanyolt tanított, a France Presse és a francia rádió spanyol osztályának munkatársaként dolgozott.
1962-ben jelent meg első regénye A város és a kutyák címmel, amely meghozta számára a nemzetközi elismerést.
Az önéletrajzi ihletésű regény a perui társadalom válságos világát mutatja be: cselekménye a limai katonaiskolában játszódik, ahol az erőszak és megalázás módszereire nevelik a fiatalokat.
Vargas Llosa 1964-ben elvált első feleségétől, Juliától. Házasságuk történetét az 1977-ben megjelent Júlia néni és a tollnok című regényében dolgozta fel, amelyre válaszul Julia Urquidi is megírta saját regényét Amit Varguitas nem mondott el (1983) címmel.
Julia Urquidi 2010. március 10-én hunyt el.
1965-ben feleségül vette Patricia Llosát, két fiuk és egy lányuk született. A következő évben jelent meg második regénye, A zöld palota. A fordulatos meseszövésű regényben Llosa átfogó képet fest a perui társadalomról, és rávilágít a fehérek és az indiánok világa között tátongó szakadékra. Az 1960-as évek végétől Llosa több amerikai és európai egyetemen tanított. 1967-ben Kölykök címen jelentette meg összegyűjtött novelláit.
1970-ben családjával Barcelonába költözött. Ebben az időben doktori disszertációján dolgozott, melynek témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1973-ban jelent meg a Pantaleón és a hölgyvendégek című regénye, melyből 1976-ban saját maga rendezett filmet.
1975-ben Llosa visszatelepült Peruba. 1977-ben a Nemzetközi PEN Club elnökévé választották. 1980-ban Japánba utazott, ahol különböző egyetemeken tanított. Hivatalos teendői ellenére sem csökkent az alkotókedve, és a nyolcvanas években is sorra jelentek meg kitűnő regényei (Háború a világ végén, 1981; Mayta története, 1984; Ki ölte meg Palomino Molerót, 1986, A beszélő, 1987; Szeretem a mostohám, 1988).
Az 1990-es perui elnökválasztás első számú esélyesének számított, de vereséget szenvedett az alig ismert, japán származású Alberto Fujimoritól. Az elnökválasztásról szóló keserű visszaemlékezéseit 1993-ban jelentette meg Egy hal a vízben címen.
Újabb regényei közül 2000-ben látott napvilágot A kecske ünnepe, mely egy diktatúra hétköznapjairól fest borzongatóan eleven képet, majd három évvel később az Édenkert a sarkon túl. 2010-ben A kelte álma című regényét adta ki.
2003-ban Vargas Llosa volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, és átvehette a Budapest Nagydíjat.
2010-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint a „hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” érdemelte ki az elismerést, azonban ezt több ország is kritizálta, köztük Kuba és Venezuela.
