Székely Kriszta, a Katona József Színház rendezője is felszólalt június 14-én a pedofília büntetését szigorító törvényjavaslat ellen, mely egyúttal lehetővé teszi a szexuális orientációt alapján történő megbélyegzést és korlátozza a homoszexualitás bemutatását a médiában, valamint a művészeti alkotásokban.
Székely Kriszta beszédét a Katona József Színház tette közzé. Az intézményt jelezte, hogy kiállnak az elfogadás, az egyenlőség és az emberi jogok tiszteletben tartása mellett.
Székely Kriszta beszédét teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük:
„Felnőni nem könnyű, és ezen belül is különösen nehéz időszak a gyermekkort a felnőttséggel összekötő serdülőkor. Nehéz megbarátkoznunk a testünkkel, ami hirtelen a kiforratlan identitásunk intenzív része lesz. Váratlan tempóban növekednek különböző testrészeink, míg a többi alig akar hozzá nőni. Hülyén nézünk ki, aztán kicsit jobban, aztán megint nagyon hülyén, de teljesen biztosan nem úgy, mint Angelina Jolie, vagy Brad Pitt, vagy Püski Klári az osztályból, akibe mindenki szerelmes volt.
Tízévesen egy fiú teledobálta a hajamat bogánccsal (le is kellett vágni), mert ugye a fiúk és a lányok gyűlölik egymást, olyan mélyről jövő kegyetlenséggel és megvetéssel, ami szinte felfoghatatlan. Felnőttként persze nevetünk rajta, akkor az ember fél és szorong. Felsőben pedig ugyanez a fiú gyönyörűséges szerelmesleveleket írt, olyan tiszta naiv költészettel, hogy a mai napig őrzöm őket. Ez idő tájt indult be a teljes őrület. Menő és nem menő emberek, kezelhetetlen hormonális és mentális amplitúdók, csillapíthatatlan élet-étvágy. Folyamatos megfelelés és készültség, hogy valahogy az ember fennmaradjon a pubertás áramló, zavaros tengerén.
Hálásan kapcsolódtunk rá minden olyan pedagógusra, aki hozzánk szólt, aki a mi szemünkön keresztül magyarázta a világot. Azt a világot, ami körülöttünk van. A valóságot. A sokszínű, többpólusú világot.
Volt pár ilyen, a többinek a nevére sem emlékszem, nemhogy arra, amiről beszélt. A kilencvenes évek második felében megkönnyítette volna az életünket, ha azon az egyetlen árva osztályfőnöki órán, ami az úgynevezett szexuális felvilágosításnak volt szentelve, és amin rettegve és mindennél jobban vágyva gondoltunk arra a napra, amikor ez a szex dolog majd megtörténik velünk, ott elmondta volna valaki, hogy nem, hogy heteró van és homoszexuális van, hanem hogy a szexualitás gyönyörű, színes és személyre szabott sajátunk és egész életünkben velünk van fejlődik, változik.
Nagyszerű lett volna, ha a felvilágosító egyén, ahelyett, hogy férfi és női nemiszervekről készített satnya mágneses grafikákat tologat egymás felé, inkább kurzust tart arról, hogy két ember között a szex kölcsönös bizalmon, elfogadáson, összekapcsolódáson, kommunikáción, figyelmen alapszik. Hogy az ember gyönyörű, természetes lény és van, ki férfiakat és van, ki nőket talál vonzónak, nemétől függetlenül, és van ki mindkettőt.
Mert mi mind megszülettünk ide és meg is fogunk halni. Ti is és Én is, és e két pont között a boldogságot keressük. Semmi sem hangzott el ezen a felvilágosító órán például arról, hogy hogyan védjem meg magam középkorú, nős, fehér férfiak szexuális zaklatásaitól, pedig meg kell mondjam, kizárólag ezzel találkoztam, de ezzel sokat és közelről. Egyetlen leszbikus nő sem próbálta meg kihasználni fiatal koromból adódó kiszolgáltatottságomat. Ezek az ötven körüli, kedves, jól szituált, nős férfiak igen.
A demokratikus állam azért van, hogy megkönnyítse az utunkat és nem azért, hogy elfedje a valóságot, félrevezessen, egyszóval, hogy kibasszon velünk.
A homoszexualitás, transzneműség vagy bármiféle a heterótól eltérő identitás összemosása a pedofíliával súlyos és a társadalomra veszélyes hazugság.
A fiataloktól megvonni annak lehetőségét, hogy tanuljanak a világról és ezen keresztül elfogadják magukat, hogy elfogadják társaikat, a szülőktől megvonni annak lehetőségét, hogy biztonságban tudják gyerekeiket, önkényes és alpári kezdeményezés.
Meleg serdülőként nem nagyon volt kapaszkodóm, kivel beszélnem, kiben bíznom, szorongtam. Hordoztam egy titkot és közben igyekeztem minél inkább olyan lenni, mint Püski Klári, a fent említett legmenőbb lány az osztályból. Aztán egy nyáron a tv-ben a Dallast néztem, ahol Lüszi és az új szerelme szomorúan ültek az ágy két oldalán. Biztos van itt olyan, aki emlékszik Lüszire, de aki nem, annak elmondom, hogy Lüszi egy fiatal, csinos női tagja volt a Ewing családnak, egyik főszereplője a sorozatok ősanyjának. A világ a Dallast nézte a kilencvenes években. Szóval ott ültek szomorúan és Lüszi megkérdezte a fiút, hogy mi a baj? Erre a fiú azt mondta, hogy nem fog menni, mert homoszexuális vagyok. Lüszi a döbbenet után odaült a fiú mellé, megölelte és azt mondta: semmi baj. Azonnal megkérdeztem a rám vigyázó felnőtteket, hogy mi az a homoszexuális. Azt mondták, hogy amikor az ember a saját neméhez vonzódik. Ma is emlékszem arra az érzésre ahogy a mellkasomban felszakadt a szorongás. Hogy annak, ami vagyok, van neve? Tehát vagyok. Lázasan ízlelgettem a szót. Homoszexuális. Jó, hát nem a legszebb szó, de legalább van. És Lüszi azt mondta, nem lesz semmi baj.”
