Mária Terézia után egy kutya és egy baromfi is feltűnt Kolodko Mihály Facebook-oldalán, ami mindig felhívás keringőre: derítsük ki a szobor helyét és jelentését.
A szobrot ezúttal is a kihelyezésről készült videó kísérte, ahogy mostanában mindig. Ebből kiderül, hogy a királynőhöz hasonlóan ez az alkotás is Vácra került. Bár a kommentelők között akadt, aki a Vuk Vahurjára és a részeg libákra tippelt, a két alak valójában Petőfi „Anyjának tyúkja”, illetve „Morzsa kutyája”.
A költő családja ugyanis 1847 és 1848 között a városban élt, egészen pontosan a Báthory u. 15. szám alatti házban, melyen emléktábla is jelzi ezt. Petőfi kóbor hajlamai számos kellemetlen percet okoznak az életrajzát tanuló diákoknak, azonban remek alkalmakat teremtenek az emléktáblákat kihelyező bizottságoknak.
Hogy a költő és családja pontosan hogy kerültek Vácra, illetve mit csináltak ott, arra ide kattintva kaphatnak kimerítő választ az érdeklődők. Számunkra most csupán egyetlen itt született verse, az alsós versmondóversenyek mindenkori favoritja, az Anyám tyúkja bír jelentőséggel.
Az alkotáson már meg is valósult a Petőfi által megálmodott idill:
„Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’”
A szobor egy oszloppal együtt a váci vasútállomás közelébe került. A fennmaradt írásai alapján Petőfi lelkesedett a vonatozásért. „Azon a vasúton bámulatosan halad az ember. Szeretném ráültetni az egész magyar hazát, néhány esztendő alatt tán kipótolná, amit néhány század alatt elmulasztott a haladásban. Kár, hogy olyan rövid még nálunk az egész vasút. Mikor az ember azt gondolja, hogy még csak felül, már akkor leszáll, s ott van Vácon.” – írta 1847-es Úti levelében.
Ebben az érzésben pedig Szendrey Júlia is osztozott, aki férjével látogatott Vácra annak szüleihez, mégpedig vonattal. A látogatást naplójába is feljegyezte 1847. dec. 18-án: „Gyönyörű utat tettünk múlt hétfőn, azaz 13-án. A vasúton mentünk – vagy igazság szerint, inkább repültünk – Vácra. Hideg fagyos idő volt, s oly nehéz sűrű köd borította indulásunkkor mindkét oldalról a kilátást, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni a tárgyakat, – melyek mellett csak úgy suhantunk el, mintha versenyt nyargaltunk volna a szél paripájával.”
„Ha menet el voltam ragadtatva, – hát még visszajövet! Egész magamon kívül voltam! Egyenesen az égbe is repülhettünk volna, anélkül, hogy ezen csudálkoztam volna.”
(a szövegrészletek forrása: Irodalom és művészetek birodalma blog)
