Radnóti Miklóst és a költő Bori noteszéban írt sorait idézte Ferenc pápa kijelentette, segíteni kell, hogy kortársaink „elfogadják és szeressék egymást (..), a világ csak akkor fog nekünk hinni, ha a béke gyökereivé és az egység csíráivá válunk”.
A Budapest két partját összekötő Lánchídhoz hasonlította a keresztény és a zsidó közösségek kapcsolatát Ferenc pápa, aki egységet szorgalmazott az antiszemitizmus ellen a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a zsidó közösségek képviselőivel tartott találkozón.
A pápa Szépművészeti Múzeum Márványcsarnokában felolvasott beszédének magyar nyelvű változatát a magyarkurir.hu tette közzé. Ebben a katolikus egyház vezetője Radnóti Miklós és Rainer Maria Rilke sorait is idézte.
Részlet Ferenc pápa beszédéből:
“Vannak a múltban szenvedések, sötét árnyak, értetlenségek, üldözések, ám ha eljutunk a gyökerekig, azt látjuk, hogy a közös szellemi kincsünk sokkal nagyobb ezeknél.
Erre alapozva építhetünk együtt egy másféle jövőt. Megindultan gondolok számos olyan személyre, akik Isten barátai voltak és az ő fényét sugározták a világ sötét éjszakájában. Sokuk közül hadd idézzem fel itt Radnóti Miklósnak, a nagy költőnek az alakját, akinek ragyogó pályáját kettétörte az elvakult gyűlölet, amellyel őt zsidó származása miatt eleinte tanítani nem engedték, majd elragadták a családjától.
Munkaszolgálatos táborba zárva, az emberiség e legsötétebb és legaljasabb szakadékában, tovább írta költeményeit egészen haláláig. A Bori notesz az egyetlen olyan versgyűjteménye, amely túlélte a Soát. Arról tanúskodik számunkra, mekkora erővel hitt a szeretet melegében, egy fagyos lágerben élve, és hogy a hite fénye képes volt bevilágítani a gyűlölet sötétjét.
A költő, akinek lelkét láncra verve fojtogatták, egy magasabb rendű szabadságban találta meg a bátorságot, hogy leírja:
„…fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem…” (Levél a hitveshez)
És feltett egy olyan kérdést, amely hozzánk is elér:
„Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?” (Első ecloga)
A mi hangunknak, kedves testvérek, azt a szót kell visszhangoznia, amelyet az ég adott nekünk, a remény és a béke visszhangjává kell lennie. Ha nem is hallgatnak ránk, vagy félreértenek, soha ne cáfoljuk meg tetteinkkel azt a kinyilatkoztatást, amelynek tanúi vagyunk.
Végül, a munkaszolgálatos tábor sivár magányában, amikor ráébredt már, hogy élete véget ér, Radnóti ezt írta:
„Gyökér vagyok magam is most… Virág voltam, gyökér lettem” (Gyökér)
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy gyökérré váljunk. Gyakran a gyümölcsöket keressük, az eredményeket, a sikereket. Ám Ő, aki Szavát ugyanúgy gyümölcsözővé teszi a földön, mint ahogy az eső szelídségével kikelti a csírát a földből (vö. Iz 55,10), emlékeztet rá, hogy hitünk útja csak magokat jelent, olyan magokat, amelyekből gyökér lesz a föld alatt, mely táplálja az emlékezést és a jövendő hajt ki belőle. Ezt várja tőlünk atyáink Istene, mivel – ahogyan egy másik költő írta – „Isten máshol vár, ott vár mindennek a mélyén. Odalenn. Ott, ahol a gyökerek vannak” (R. M. Rilke: Wladimir, a felhők festője)
Csak akkor jutunk fel a magasba, ha a gyökereink a mélyben vannak.”
