Lehet, hogy elfáradt az a fajta koncertstruktúra, amiben most már évszázadok óta hallgatjuk a zenét. Vagy elfelejtettünk valami igazán fontosat a zene lényegéről. Lehet, hogy olykor túl sok a hang vagy elvonja a figyelmünket a körítés. Talán csak jobban kéne figyelnünk a régmúltra. Vagy találni kellene a zenének egy különleges teret. Akik kíváncsiak, hogyan lehet kimozdulni térből, időből és a megszokások világából, és milyen egy igazán elmélyült, tiszta és magával ragadó zenei élmény, ők imádni fogják a Dukay 70+1 koncertet.
Dukay Barnabás szerzői estje… Nem, ez így nem pontos. Egy Dukay Barnabásról szóló est. Amin alig van Dukay-mű. Akkor miért nem inkább Morton Feldman est? Tőle több darab is megszólal. Mert a koncert arról szól, hogy kicsoda Dukay Barnabás. Hogy ki mindenki (is) ő. Ő Bach? Nem, aligha ajánlanék valakit jó szívvel, aki azt állítja magáról, hogy ő Bach. Van benne Bach? Van. (Mondjuk melyik zeneszerzőben nincs? Szóval menjünk is tovább!)
A Budapest Sound Collective és a Szent Efrém Kórus október 10-i közös koncertjén a Budapesti Őszi Fesztiválon olyan szerzők művei kerültek a programba, akik fontosak a tavaly 70. születésnapját ünneplő Dukay Barnabásnak. Dukay rengeteget foglalkozott középkori és reneszánsz zenékkel, és sokat merített belőlük műveihez.
A koncert zenei vezetője, Dubóczky Gergely és a Szent Efrém Férfikar alapítója, Bubnó Tamás egyaránt szorosan kötődnek ehhez a zenei repertoárhoz – és így Dukay Barnabáshoz is. De mit látnak ők az est főszereplőjében? Ki ő? És legfőképp: milyen a zenéje?
A műsort a szerzővel közösen összeállító Dubóczkyval beszélek épp telefonon. Serényen jegyzetelek, és már vagy ötödször írom le a következő szót: misztérium. És tényleg ez beszélgetésünk és Dukay eddigi életművének kulcsszava. Misztérium árad a zenéjéből. Szakralitás, amely egy olyan kort idéz meg, amikor még a zene csak zene volt. Önmagáért. A zene csak zene – ez akár evidens is lehetne, de nem az. Mert csomó minden rárakódik. Mozgások, taps, dramaturgia, dísz és a többi. A karmester szerint Dukay zenéje visszavezet minket a zene lényegéhez, megtanít minket újra zenét hallgatni, segít elérni az ehhez szükséges tudatállapotot. Szakrális zenéhez pedig szakrális tér kell: a koncertnek a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga ad otthont. A pótcselekvéseket teljesen levetkőző hangverseny programja Bachtól indul és Haydn keresztmotívumot tartalmazó zenéjével zárul, közben pedig olyan zenék szólalnak meg, amelyek megmutatják, hol érdemes keresnünk azt a bizonyos lényeget.
„Dukayval ugyanaz a probléma, mint Bachhal: meg lehet őket nemtörődöm felületes módon is szólaltatni, akkor is hallatszódnak az összecsengések és harmóniák. Szemben sok kortárs szerzővel, az ő műveit megtanulni és szolfézsilag rendbe rakni nem nagy feladat. Nem erről szól. Arról szól, hogy tudsz-e elég jól énekelni egy hangot vagy nem. Egy alapkérdésről szól, mint ahogy az ő egész zenészi hozzáállása.”
Ezek már Bubnó Tamás szavai, aki még ütőhangszeres hallgató korából ismeri Dukayt, azóta cserél vele eszmét zenéről, komponálásról, korszakokról. Együttesével, a Szent Efrém Férfikarral alakulásuktól kezdve különös igényességgel csiszolják tökéletesre az egyes hangok minőségét. Ez az a precizitás, ami Dukay darabjait remekművé emeli. Nem csoda, hogy a szerző több művet is írt a formációnak. Például az Alleluját, ami meg is szólal a koncerten.
A középkori hangulatból táplálkozó, mégis hamisítatlanul Dukay zene már-már giccses harmóniában áll a régi századok zenéjére specializálódott, de végtelenül egyedi hangvételű kórus előadói stílusával. Egy Dukay esten tehát arra számíthat a közönség, hogy minden egyes hang szép lesz. És ha ez így lesz – márpedig a közreműködők listáját elnézve így lesz –, akkor megtörténhet a csoda, megszűnhet a külvilág, és feloldódhatunk a zenében.
Persze a Dukay Barnabás jelenséget elég lett volna a következő Bubnó-mondattal leírnom: „Nem kell sok hangot írni. Egyet kell, de az legyen nagyon jó!”
Dukay 70+1 a Budapesti Őszi Fesztiválon. További részletek.