A színész közösségi oldalán tett közzé írását, melyet változtatás nélkül közlünk. Frissítés: (a színművész a posztot később korlátozott elérhetőségűvé tette).
Azt kértük a színháztól, hogy ha naponta nem is, legalább hetente tesztelje azokat a színészeket, dolgozókat, akiknek az adott héten maszk nélkül kell érintkezniük esténként. A színház válasza: folyik el a lé. Idős emberekről beszélünk, nagy színészeinkről, családanyákról, családapákról, nagymamákról, nagypapákról. A színház válasza: folyik el a lé.
Azt kértem a színháztól, hogy a 11. napomon, frissen szabadulva a karanténból ne küldjenek be Bella Figurát játszani Halász Judittal, mert féltem őt, maszk nélkül kell vele folyamatosan érintkeznem. A feleségem pozitív, a gyerekeim is elkapták.
A válasz: letelt a 10 nap, nincs kontaktkutatás, ha nincsenek tüneteim, bemehetek (értsd: be kell mennem), jogilag ez rendben van, én már nem vagyok fertőző.
Az összes kollégám azt mondta, így nem játszhatjuk le az előadást, próbáltuk meggyőzni a színházat, hogy hadd játsszunk maszkban, ezzel óvva veszélyeztetett kollégá(i)nkat.
A színház válasza: nem lehet, mást jelentene, elviszi a néző figyelmét, mit mondunk a nézőnek.
Hónapok óta ellenőrizetlenül fogadja a színház a „külsős” szereplőket, résztvevőket. Se hőmérés, se valódi maszk használat, még csak az sem volt ellenőrizhető, hogy valaki rossz egészségi állapota ellenére bejön-e a színházba. Ők is a megélhetésért küzdenek. Igen. És akár tünetekkel is bejönnek azért a kis pénzért dolgozni. Maszk nélkül, izzadva, lihegve.
A színház válasza: velük aztán végképp nem tudnak semmit csinálni.
Igen, mert ha túl sok táncos vagy zenész kiesik egyszerre, ne adja isten, egy hétfői (heti) tesztelés során, akkor bukjuk a nagy zenés előadások bevételeit (akár 10 napig).
Folyik el a lé.
Mindeközben kétkezi tákolmányokból nyomkodjuk a házi készítésű alkoholos löttyöket a kezünkre, arra sem tellett a színháznak, hogy a takarásokban érintésmentes vagy legalább „normális” kézfertőtlenítők legyenek kellőképpen elhelyezve.
Gondolom: folyik el a lé.
Pedig fontos lett volna, mert sok előadás van, ahol összefolyik a taknyunk, nyálunk. Csak néhány ezek közül:
A Nagy Gatsby (amit egyik kollégánk fertőző állapotában játszott tudtán kívül, majd a színház utólag sem tesztelte az érintett/érintkező embereket)
A Pál utcai fiúk (hírhedt gócpontunk, ahová Kern Andrást – minden kockázat ellenére – sikerült beugrasztani egyik este Janónak)
A Diktátor (együtt az összes korosztály, sok külsős, általában óriási tömörülésekkel a takarásban)
A Szerelmek Városa (végig kell ölelgetni itt is sokmindenkinek sokmindenkit…)
A színészek nagy része, és a hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben lévők hallgatnak, mert félnek megszólalni. Féltjük az állásunkat, a munkánkat, a havi fizetésünket. Én is féltem. És ami még rosszabb: szégyelljük magunkat. Szégyelljük magunkat azért a rosszért, amit nem is mi követtünk el, vagy amit kényszer hatására tettünk. Szégyellem magam, hogy ilyen körülmények között szó nélkül bejártam játszani. Szégyellem magam, hogy szó nélkül hagytam, ha másokon tüneteket észleltem. Szégyellem magam, hogy nem voltam elég szigorú a maszk használattal kapcsolatban. Szégyellem magam, hogy hetek óta szó nélkül nézem a szorongó kollégáimat. Szégyellem magam, hogy hazavittem a vírust a színházból, ezzel veszélyeztetve két és fél hónapos kisfiam életét. Szégyellem magam, hogy ma este lejátszottam az előadást maszk nélkül. Végig arra figyeltem, hogy minél távolabb legyek a többiektől, és főleg Halász Jucitól, aki ilyen körülmények között nem akarta lejátszani az előadást.
Nem lehet, hogy ne lássunk a pénzen túl. Nem lehet, hogy ennyire vakok legyünk. A hivatásunk lényege nem az, hogy minél kevesebb előadás maradjon el! Nem az, hogy mi álljunk a legjobban az összes fővárosi színház közül a megtartott/elmaradt előadások tekintetében! A hivatásunk lényege, hogy emberek legyünk, és azok maradjunk, bármilyenek is a körülmények.
Hát imádkozom, hogy jövő héttől legyen lé a tesztelésre is, ne csak a megemelt fizetésekre.
És imádkozom, hogy a következő napokban, hetekben senki ne haljon meg a színházban.
U.i.: Mindezt úgy írtam, hogy szerelmes vagyok a színházba, a szakmánkba, a hivatásunkba. Mindezt úgy írtam, hogy sokáig hittem abban, hogy ezeket a dolgokat meg tudjuk oldani a színházon belül, diszkréten, emberi módon.
Mindezt azért írtam le itt, mert az ebbe vetett hitemet elvesztettem.
