Nem sok kortárs képzőművész performansza kering vírusvideóként a közösségi oldalakon. Marina Abramovic legendás, provokatív alkotó, női ikon, aki idén ünnepli 75. születésnapját.
- hirdetés -
A szerb nemzetiségű Marina Abramović Belgrádban született 1947. november 30-án és itt is élt 29 éves koráig. A második világháborúban partizánként harcoló, nemzeti hősként ünnepelt szülei a Tito vezette jugoszláv kormányok tagjai lettek, ezért a kislányt hatéves koráig, öccse születéséig nagyszülei nevelték.
„Mindig is úgy gondoltam, hogy a minél tragikusabb valakinek a gyerekkora, annál jobb művésszé válik. Más kérdés persze, ha nagyon boldog vagy – a boldogságból semmi sem születik”
– mondta a családi háttere és a művészete kapcsolatáról. „Anyám és apám a politikában akart karriert csinálni. Mindketten nemzeti hősök voltak a II. világháború után és egy gyerek nem illett bele a terveikbe. Így lepasszoltak a nagyanyámnak.”
A családi nyugalmat sokáig mélyen vallásos nagyanyja jelentette számára, tőle tanulta meg a befelé fordulás, a lelkiség megélésének fontosságát. Ezzel szemben szülei a bátorságot és az akaraterőt, az élet jelentéktelenségét hangsúlyozták, azaz – miként azt egy interjúban elmondta – világnézetét egyszerre formálta a spiritualitás és a kommunizmus ideológiája. Hat éves volt, amikor megszületett az öccse, az édesapja pedig elhagyta a családot. Az édesanyja ekkor visszavette a gyerek nevelését és katonai szigorral irányította a mindennapjait. MArina és testvére sem hagyhatta el a házat este 10 után, ami egy gyerek esetében teljesen érthető szabály, Marinának azonban még 29 évesen is időre haza kellett érnie.
Marina Abramović: A család A – forrás: Műcsarnok – A művész és a Galerie Guy Bärtschi, Genf jóvoltából.
A lány azonban ennek ellenére is megoldotta, amit szerett volna: „Minden előadásomat este 10 előtt tartottam, mert addigra haza kellett érnem. Teljesen elmebeteg dolog, de az, hogy összevagdostam, megkorbácsoltam, megégette magam és kishíján az életemet vesztettem – mindent el tudtam intézni úgy, hogy 10-re otthon legyek” – nyilatkozta egy 1998-ban adott interjújában.
A rideg családi környezet elől a festészetbe menekült, több-kevesebb sikerrel: képein összetört teherautók és álmai nyomasztó figurái váltogatták egymást. Képzőművészeti tanulmányait a Belgrádi Művészeti Akadémián végezte 1965 és 1970 között, két évvel később posztgraduális képzésen vett részt, Zágrábban, 1974-1975-ben az Újvidéki Művészeti Akadémián tanított.
A performansz művészet nemzetközi térnyerése a hetvenes évek elejére, Abramovic első kísérleteinek időszakára tehető.
Ezen előadások sajátossága, hogy a performer saját testét használja kifejezési és közvetítő eszközként, médiumként.
A gyakran előre megtervezett, gondosan kitalált eseményeket élőben, nézők előtt mutatják be, ugyanakkor – elsősorban a közönség esetleges bevonása miatt – jelentős szerephez juthat bennük a véletlen, a tervezhetetlenség, egyszeri és megismételhetetlen, közös alkotásként mutatva föl az előadást.
Hírnevét a Ritmus című, számokkal jelölt performanszai alapozták meg, amelyek valamilyen módon mindig az emberi test tűréshatárait vizsgálták. Az első, a 10. Ritmus című munkájában késekkel kopogtatott az ujjai között. Ha megsebezte magát, megállt, újrakezdte, majd a felvett hanganyagot lejátszva ismét, elölről, ügyelve arra, hogy lehetőleg ugyanott vágja meg ezúttal is a kezét, ahol már vérzett, tenyere mellett egyre terebélyesebb vérrajzolatot hagyva.
JunKumagai Marina Abramović fotó: Jan Kumagai / A művész jóvoltából
A Ritmus 0-ban hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az asztalra odakészített hetvenkét darab tárggyal bármit megtehettek vele – jót és rosszat egyaránt. Hamarosan lemeztelenítették, megsebezték és töltött fegyvert tartottak a fejéhez; amikor aztán letelt a hat óra és Abramovic megmozdult – a tárgyból hirtelen élő személy lett -, a bűntudattól hajtott közönség elmenekült a helyszínről. Állítólag ezután az előadás után fedezte fel a hajában az első ősz tincset.Ezek után azonban neki is sietnie kellett – késésben volt -, mert anyja, a tekintélyelvű Banica Abramovic, ekkoriban a belgrádi Művészetek és a Forradalom Múzeumának igazgatója, a 29 éves Marinának még mindig csak este tízig adott kimenőt.
Művészetében gyakran a test által közvetítve jelent meg a kulturális, a politikai élmények, egyéni vagy társadalmi traumák és tapasztalatok igazsága, olykor önsebzőn, fájdalmasan, testébe beleíródva,
mint a Thomas ajkai című akciójában, amikor egy borotvával vágott ötágú “vörös” csillagot a hasába. 1997-ben a boszniai háború borzalmait megidéző, a 47. Velencei Biennálén bemutatott, majd Arany Oroszlán-díjjal elismert Balkán barokk című performansza során 1500 friss tehéncsontból álló halom közepén ülve olykor magát is megsebezve egyenként mosta tisztára drótkefével a véres csontokat, miközben szerb népdalokat énekelt.
A már Amszterdamban élő Abramovic 1976-ban találkozott a nyugatnémet Uwe Laysiepennel, akivel azonnal egymásba szerettek, s tizenkét éven keresztül éltek és dolgoztak együtt. Elmondásuk szerint mindketten levetkőzték egójukat és egyetlen entitásként gondoltak magukra, egy “kétfejű testként”, melyet úgy neveztek: “A Másik”.
Főleg a férfi-nő kapcsolatot és a köztük lévő feszültséget vizsgálták; ekkor születtek azok a műveik, melyek a mai napig a kortárs művészet meghatározó darabjai. A Rest Energy című performanszukban egy íjat tartanak kifeszítve Ulayjal együtt, a nyíl pedig Marina szívének szegeződik. Lélegzetvételük és szívdobogásuk kihangosítva hallatszott az előadás alatt. Az AAA AAA projektben a nő és férfi között dúló küzdelmet jelenítették meg azzal, hogy órákon keresztül üvöltöttek közvetlen közelről egymás arcába; de olyan előadásuk is volt, melyben hajukat összekötve, ellentétes irányba néztek mozdulatlanul, tizenhat órán keresztül.
Terveik szerint a Kínai Nagy Fal közös bejárása után összeházasodtak volna. A hatóságok azonban akadályokat gördítettek a projet útjába, az engedélyek azonban folyamatosan késtek. Végül nyolc évvel a tervezett időpont után tudták csak megvalósítani a kínai terveiket, melyek azonban addigra megváltoztak. A Kínai Nagy Fal két végéről közelítettek egymáshoz, majd kilencven nap gyaloglás után találkoztak, megölelték egymást, és elbúcsúztak a másiktól. Ez lett utolsó közös, egyben kapcsolatukat lezáró munkájuk a Szeretők.
Szétválásuk után Abramovic New Yorkba költözött és elkezdte önálló karrierjének következő szakaszát. The House with the Ocean View (2002) című munkájában 12 napra beköltözött a múzeum, a közönség szeme előtt. Ez alatt az idő alatt nem evett, csak vizet fogyasztott. A múzeum látogatói előtt élte a mindennapjait, zuhanyzott, meditált. A színpadszerűen kialakított három szobához létrák vezettek, melyeknek a fokai henteskésekből álltak.
Marina Abramović. The House with the Ocean View. 2002 – forrás: MOMA
A buddhista gyakorlatokat megidéző performansz végén nem meglepő módon a művész nem tudta elhagyni a színpadot annyira legyengült.
Következő találkozásuk Ulayjal a Youtube egyik kedvenc videója. A megható jelenetet több mint 14 millióan nézték meg pár nap alatt. A 2010-es, A művész jelen van című alkotásán a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MOMA) maga Abramovic is kiállítási tárgy volt: egy asztalnál ült hosszú, zártnyakú, vörös ruhában, és rezzenéstelen arccal, némán nézte a vele szemben helyet foglaló látogatókat napi hét órán keresztül, hetvenöt napon át.
A kiállítást közel 850 ezren keresték fel, soha ennyien nem voltak kíváncsiak egy élő művészre. Itt történt, hogy egyik nap Ulay is leült elé, a kamerák pedig felvették, ahogy a két egykori szerelmes évek után újra egymás személbe néz, egyetlen szó nélkül. Sajnos a folytatás kevésbé volt romantikus: 2015-ben Ulay beperelte korábbi alkotótársát, hogy az anélkül használja fel munkáiban a nevét, hogy neki részesedést juttatna az ebből befolyó összegből. A bíróság jogosnak ítélte a panaszt és 250 ezer eurónyi kártérítést ítélt meg a férfinak.
https://www.youtube.com/watch?v=OS0Tg0IjCp4&t=1s&ab_channel=GMazz
2012-ben Marina Abramovic élete és halála címen Robert Wilson operát írt róla, melynek Antony Hegarty szerezte a zenéjét, az előadáson Abramovic partnere Willem Dafoe volt. Marina Abramovic harminc éve dédelgetett álma valósul meg 2020-ban Münchenben, majd Londonban: Maria Callasról szóló operát rendezett.
A világ egyik legismertebb performanszművésze 2010-ben fölkerült a CNN televízió a XX. század legellentmondásosabb művészeit tartalmazó ötös listájára. Számos díja és kitüntetése közül az utolsót idén májusban kapta, a spanyol Nobel-díjként számon tartott Asztúria hercegnője-díj művészeti kategóriájának győztese lett. Neve művészi körökben évtizedek óta fogalomnak számít, olyan rajongókat tudhat magáénak, mint Lady Gaga vagy James Franco.
Marina Abramovic: Aki átment a falon borító – forrás: Athenaeum Kiadó
Budapesten 2012-ben, a Műcsarnok szervezésében mutatták be Az üresség nyolc leckéje happy enddel című videóinstallációját. Memoárja, az Aki átment a falon, idén jelent meg magyarul. A fotókkal gazdagon illusztrált önéletrajzában mesél például arról, amikor öt évig egy furgonban járta az európai fesztiválokat szerelmével, a fotóművész Ulayjal, vagy fél évet töltött ausztrál őslakosok között. A kötettel Marina élete mellett bepillanthatunk az elmúlt négy évtized művészeti életébe is.
Athenaeum Kiadó, 2021, Marina Abramovic: Aki átment a falon
