„Ha valami az igazság része, nem illő elhallgatni, akkor sem, ha kellemetlen” – írja Körner Tamás A zsenialitás gyarlósága – Kocsis Zoltán című november 15-i cikkében.
Ne hallgassuk el akkor azt sem, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar „illetékesei” éveken át erőfeszítéseket tettek, hogy Kocsis Zoltán nevét töröljék a zenekar történetéből. Emiatt többen – köztük szerénységem, akinek az a jogalapja, hogy 1982 novemberében Fischer Iván kérésére ő ültette egy asztalhoz a két delikvenst – szót emeltünk ez ellen, úgyhogy ma a magyar honlapon újra ott szerepel Kocsis neve. (Hogy mi van a külföldi műsorfüzetekben, azt persze nem tudom.)
Kár, hogy a „magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakjának” Kocsisról nem élmények, hanem emberi gyarlóságok jutnak eszébe. Nekem a Schubert c-moll impromptu, a Rachmaninov Harmadik, a Chopin-keringők, amikor Mocsári Károlynak a Szabadban Barcarolláját tanította, amikor Gershwinnel melegített be egy felvétel előtt, amikor (szerencsémre, csak nekem) Bach-tételeket játszott a Nárcisz utcai házban… és folytathatnám szerencsémre sokáig…
Nádori Péter
Körner Tamás A zsenialitás gyarlósága – Kocsis Zoltán című írására Ferenczi Miklós is reagált. A zsenialitás nemessége – Kocsis Zoltán című írást ide kattintva lehet olvasni.