A Winterreise, Franz Schubert Wilhelm Müller verseire írt dalciklusa általában koncerttermekben hallható. Valószínűleg sokan felvonják a szemöldöküket, ha azt mondjuk, színházi előadásként is megállják a helyüket. Pedig két magyar produkció épp erre példa!
A Winterreise, azaz Téli utazás Franz Schubert 1827-ben komponált, 1828-ban kiadott, 24 dalból álló dalciklusa, amely Wilhelm Müller verseire készült. Készült belőle több átirat, de színpadi műveket is ihletett. John Neumeier koreográfus érintetlenül hagyta a zenét balettjéhez, Maury Yeston – akit a Nine zeneszerzőjeként ismerhet a magyar közönség – December Songs, azaz Decemberi dalok címmel, épp 20 éve, női szemszögből mesélte újra Wilhelm Müller történetét. Két magyar produkció ennyire nem távolodik el az eredetitől, tehát marad a zene és a német nyelvű szöveg, de érvényes színházi keretekbe helyezi a Téli utazást.
A menekülő vándor
A Proton Színház Mundruczó Kornél rendezésében, az Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével vitte színre a dalciklust, amelynek előadója Szemenyei János, akit énekes színészként és zeneszerzőként is jól ismernek a zenés színházi műfajok hazai kedvelői. Ebben az előadásban a vándor nem általában a világ zaja elől menekül. Wilhelm Müller verseit már Schubert korában politikai töltettel ruházták fel, ennek megfelelően azt látjuk, ahogyan névtelen hősünk otthontalan számkivetettként passiószerű útra indul.
Mundruczó így nyilatkozott a műről: „A Téli utazás számomra az úton levés apoteózisa. Örökké úton lenni. Várakozni, nem tudni mire. Mint a Purgatóriumban.
Számomra az emigránsok Purgatóriuma olyan, mint egy mindenkori menekülttábor. Mindenki odakerülhet, de senki nem tudja, mi alapján ítélkeznek felőle. Schubert traumatikus motívumai különleges lehetőséget biztosítottak a számomra, hogy az ember örök idegenségéről gondolkodhassak. És hogy feltegyem a kérdést, vajon a művészet oltalmat adhat-e, amikor létezésünk alapvető feltételei kérdőjeleződnek meg.
A videoinstalláció filmkockái valóságos magyarországi menekülttáborok lakóit örökítették meg. A velük töltött idő inspiratív tapasztalat volt, amely egy-egy sokatmondó jelenet segítségével szembesített bennünket megannyi ember alapvető egzisztenciális problémáival. Ahogyan megmerítkeztem az elhagyatottság és reménytelenség e világában, olyan mély megrendülés fogott el, amelyről szavakkal már nem, csak zenével lehet számot adni. A menekültek általános bizonytalansága, strukturálatlan létezése, szinte öntudatlan vegetálásának réme vagy valósága mögé a zene teszi ki a felkiáltójelet.”
A színházat, filmet és zenét ötvöző koncertszínházi előadás fő kérdése: mit jelent embernek lenni: A Proton Színház előadása bejárta Európát, szerepelt vendégjátékon komolyzenei és összművészeti fesztiválokon többek között Frankfurtban, Berlinben, Drezdában, Bécsben, Cividale del Friuliban, Strasbourgban. Budapesten állandó játszóhelye a Trafó.
A bezárt vándor
Az Örkény Színház stúdiójában két fiatal alkotó, Tarnóczi Jakab rendező és Borsi-Balogh Máté színművész készítettek egy izgalmas, ha tetszik, Y-generációs produkciót. (De gyorsan tegyük hozzá a zongorán közreműködő, sokáig láthatatlan társukat, Kákonyi Árpádot is!) Ez a vándor egyáltalán nem vándorol, sőt. Egy szobába van bezárva, amivel megidézi mindannyiunk közös, egy-másfél évvel ezelőtti élményét is. De nem csupán ezért élvezhető kortalanul az előadás.
Ahogy az alkotók fogalmaznak: „Az elmúlt időszakban többen megtapasztalhattuk (sokan egyébként is nap mint nap ezzel küzdenek), hogy milyen magunkkal szembenézni a négy fal között. Megfigyelhettük, hogyan hajszoljuk bele magunkat a kétségek és félelmek örvényébe. Az ember úgy járkál fel-alá szobájában, a virtuális térben és önnönmagában ugyanazon a kitaposott úton, mint a tigris a ketrecében, a sarkon észrevétlenül mindig lehorzsolva homlokát.”