Az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, karmestere a Válasz Online-nak mesélt a siketeknek szervezett koncertek tapasztalatairól és a hátrányos helyzetű fiatalokkal végzett munkájáról. Az interjúban szóba került az is, hogy mi a klasszikus zene szerepe, a művészet feladata ma, és hogyan hat választásaira és lehetőségeire az, hogy az édesapja miniszter volt.
– Siketeknek koncertet szervezni… Akárhogy játszhat a zenekara, úgyse hallja senki a hibákat.
– Azért a „senki” nem igaz: nemcsak siketeknek, halláskárosultaknak is játszunk ezeken az alkalmakon, ők pedig hallanak azért valamit a zenéből is. A siketeknek persze valóban mindegy, mit játszunk – de nekik sem mindegy, hogyan. És ez a legfontosabb. Az egész lényege. Amikor játszunk, létrejön az emberek között valamilyen különös flow, amelybe bele tudnak kapcsolódni azok is, akik egyébként nem hallanak. Leveszik a cipőjüket, odajönnek, megfogják a hangszereket… Szó szerint letapogatják, hogy a zene mit jelenthet azoknak, akik hallják. Megrendítő élmény.
– Mi ebben a megrendítő?
– Az, hogy rávilágít: sokkal többről szól ez, mintsem csak hangokról.
– Szóval a zene lényege nem a hang?
– Nem. A zene lényege az ember. Ahogy minden művészeté.
(…)
– Azért valami visszajelzés csak van a siketek részéről, hogy segített-e nekik a produkció.
– Vannak nagyszerű történetek. Volt a koncertünkön olyan, aki tíz éve vesztette el a hallását, a zene viszont addig fontos része volt az életének. Mély depresszióba esett, amikor a baj megtörtént – többek között azért is, mert többet nem lehet köze a zenéhez. Aztán eljött hozzánk és azt mondta, visszaadtuk az életkedvét. Mert ha nem is ugyanúgy, de a zene így is része lehet az életének.
(…)
– Tini minisztercsemeteként ön összejárhatott a miniszterelnökkel?
– Egyszer voltam a híres őszödi üdülőben és fociztam vele. Meg Áder Jánossal. Érdekes volt megfigyelni a játékosok stílusát. A foci olyan, mint a zenélés. Fél óra alatt megismered a másikat. De nem volna elegáns, ha akkori emlékeimből fakadó messzemenő következtetéseket osztanék meg.
– A lehetősége mindenesetre megvolt, hogy házi karmestere legyen a kormánypártnak.
– Kurzusművésznek lenni? Annál cikibb dolog nincs. Még ha jó vagy, akkor is borzalmas. Aki ilyen szerepet elfogad, onnantól nyilvánvaló, hogy azért van ott, mert odatették. Jobb, ha az ember távol tartja magát a politikától. Csak árt magának művészként.
(…)
– Már nem működik a művészet?
– Talán fentiek okán is, de kicsit libidóvesztett társadalomban élünk. A vágynak pedig nincs előjele, nem gondolkodó erő. De nagy erő. Kár elnyomni. Márpedig ez afféle társadalmi elvárás lett. Ez a művészetre sincs jó hatással. A kifejezéshez elengedhetetlen a mögötte lévő hajtóerő, egyfajta Drang, amely manapság nem illendő. Születnek persze művek és produkciók, de sokszor úgy, hogy kipipálják a feladatot, mert kaptak támogatást, létre kell hozni. Így azonban rossz értelemben vett munka lesz abból, ami szenvedély, ami hivatás lehetne. Én mindenesetre kerülöm, hogy ilyen Drang híján, szenvedélymentesen hozzak létre produkciót. Ezért is keresem az érdekes, különleges helyzeteket a zenekarral, amilyen a Beethoven- vagy a Közös Hang-projekt. Vagy a gyerekelőadások. A gyerekekben még ott van ez a természetes Drang.
Az interjú teljes szövege a Válasz Online oldalán, ide kattintva olvasható.