Miskolcon a Déryné utcában található – belesimulva a Nemzeti Színház épületkomplexumába – az 1996-ban megnyitott Színészmúzeum. Nem mindennapi helyről van szó: ezen a telken állt Magyarországon az első olyan kőszínház, amelyet magyar nyelvű színjátszásra építettek.
Közbevetésként gyorsan tisztázzunk az elsőségi kérdést. Az első magyar nyelvű kőszínház 1821-ben nyílt meg Kolozsváron. Erdély azonban a török hódoltságot követően nem volt a Magyar Királyság része, ezért, és nem a trianoni határok miatt használjuk az 1823-ban átadott miskolci teátrumra az első magyarországi magyar nyelvű színház jelzőt.
A kezdetek
„Miskolc mentette meg 1815-ben a magyar színészetet” – írta az 1930-as Színészeti lexikon arra utalva, hogy id. Wesselényi Miklós Pesten játszó társulata a Rondella lebontása után otthon nélkül maradt. Akiket viszont annyira a szívébe zárt, a magyar nyelvű kereskedőváros népe, hogy Borsod vármegye a helytartótanácsnak 1816-ban kifejezte kőszínház építésére irányuló szándékát. 1819-ben letették az alapkövet, 1823. augusztus 24-én pedig megnyílt a teátrum (igaz, teljesen kész csak 1828-ra lett), amely első páholybérlői között tudhatta Széchenyi Istvánt is. Ettől a jeles dátumtól indul a Színészmúzeum állandó kiállítása az első emeleten, amely 2010-ben új fókuszt kapott:
a miskolci eseményeket és művészeket kiemeli a lokalitásból, és a magyar nyelvű színháztörténet kontextusába helyezi.
Ez a megközelítés az elmúlt 200 évet tekintve egyáltalán nem erőltetett. A 19. századi vándorszínjátszás jeles alakjai mindannyian felléptek a miskolci deszkákon – az első, 1843-ban leégett színházban és az 1857-ben átadott, 1925-ben jelentős rekonstrukción átesett ma Miskolci Nemzeti Színházként ismert épületben is –, némi túlzással Latabár-dinasztia itt tett szert országos hírnévre.
„A magyar színészet nevelőfészke”
Jó néhány nagy művész pályájának első fontos állomása volt a város, Sebestyén Géza és Mihály (1921–1939) igazgatása alatt a korszak legtehetségesebb fiataljait láthatta a közönség. Miskolcra szerződött többek között Dajka Margit, Kiss Manyi, Mezei Mária, Neményi Lili, Sulyok Mária, Bilicsi Tivadar, Rajz János, Szendrő József, később Bessenyei Ferenc, Komlós Juci, Agárdy Gábor, Galambos Erzsi, Hacser Józsa lett a közönség kedvence.
Előadásfotók, a Színházi Élet és helyi kiadványok cikkei hozzák közelebb a kort, Bilicsi öltönyétől Dajka pici kesztyűjéig, premierajándékoktól színpadi kellékekig sok-sok relikvia hozza személyes közelségbe a művészeket. Az itt eltöltött hosszabb-rövidebb időszak alatt nem mindennapi terhelésnek voltak kitéve: Bilicsi Tivadar egyszerre játszotta a Hamlet Sírásóját és a Nebáncsvirág Celesztin/Floridorját, Bessenyei Ferenc pedig az 1946/47-es évadban 38 szerepet alakított, az operettek mellett Peer Gyntöt és Bánk bánt. És ha nem is készen, de a sokféleség követelményétől megedzve érkeztek a fővárosba.
Volt, akik az úton kényszerből épp ellenkező irányba tartottak. A színházak 1949-es államosítása után budapesti művészeket büntetésből helyeztek át vidékre többnyire politikai okokból. Így került Miskolcra Tímár József, Titkos Ilona, Bárczy Kató és Szabó Sándor, de az 1956-os szerepvállalása miatt bebörtönzött Darvas Iván is itt térhetett vissza a színpadra. A színművészeti főiskolai diploma kötelező vidéki évekkel járt, ennek köszönhető az a
folyamatos rácsodálkozás, ami a Színészmúzeum naiv látogatóját éri, miközben a fényképeket vagy a tárlókat böngészi.
Lehetetlen felsorolni azokat a művészeket, akiknek a pályája Miskolcon indult, vagy fontos állomás volt számukra ez a város, annyira hosszú a sor.
Íme bizonyságul néhány fotó, amelyek biztosan a meglepetés erejével hatnak olvasóinknak!
A színészi pályaívekkel párhuzamosan rendezői pályaívekre is koncentrál a tárlat. Kazimir Károly 1956-os Antigonéjában felfedezhető a későbbi formabontó Körszínház kezdeménye. Horvai István Lysistratéját annyira erotikusnak és szabadszájúnak ítélték, hogy gyorsan be is tiltották, Brecht-rendezései közül az Arturo Uit az első hazai cirkuszszínházi produkcióként jegyzik.
Országos elsők
Az első magyar abszurdot ősbemutatóként láthatták Miskolcon (Mészöly Miklós: Az ablakmosó), a 60-as évektől a kortárs külföldi drámairodalom legjavát is színre vitték felolvasó-színházi formában – ami a politikai klímát tekintve komoly tettnek számított, magyar nyelvű premiert tartottak Milan Kundera, Ugo Betti, Tennessee Williams, Edward Albee darabjaiból.
A 70-es és 80-as években létrejött színházi műhelyt Csiszár Imre és alkotótársai fémjelezték. Mikita Gábor, a 2010-ben átadott Hódolván Tháliának… című állandó kiállítás kurátora így foglalja össze Páholynyitogató című könyvecskéjében a korszak jelentőségét:
„A színházi szakma érdeklődését s elismerését a magyar színház egyik legizgalmasabb korszakában, igen erős mezőnyben vívta ki a társulat (…). A hivatásos színházi közegben a vidék hozott új gondolkodásmódot, amely a patetikus, konzervatív, illetve szalonszínházi elemeket háttérbe szorította, s többek között egy újszerűbb, groteszk hangütéssel, modern képzőművészet ihlette vizualitással jelentkezett.”
Természetesen ennek az időszaknak is jelentős a fotódokumentációja. A 90-es években Miskolcon az elsők között kapott lehetőséget egy új dramaturgi-rendezői színházi vízió Kamondi Zoltán, Telihay Péter, Zsótér Sándor, illetve munkatársaik, Faragó Zsuzsa és Ungár Júlia révén. Az ezekben az években és a 21. században készült produkciók képeit nézegetve valószínűleg egyre több látogatóban rémlenek fel saját előadásemlékek.
A Színházmúzeum 2010-ig tartó idővonalának egyik oldalága a tánctörténet, de láthatunk izgalmas jelmez- és díszletterveket is. (Utóbbiak között Wegenast Róbert ma is revelatív absztrakt terét az 1963-as Tragédiához.)
Operaélet Miskolcon
A 20. század elejétől jelentős a miskolci operaélet, ami annak köszönhető, hogy a már említett Sebestyén Géza átmentette ide a temesvári operatársulatot. 1921 és 1923 között, a Hunyadi Lászlóval kezdődően, mintegy 100 opera-előadást tartottak. „A miskolci közönségnek már a rossz operettelőadások nem is kellenek, mert rejong az operákért, és minden újabb operabemutató valóságos szenzációt jelent” – írta emlékalbumában Keresztesy Sándor, a város színészetének első krónikása. Sebestyén Géza hamar elhagyta a várost, és Budapesten lett a Városi Színház igazgatója. Az öccse által irányított miskolci teátrumban gyakran játszottak a fővárosi operisták, sőt még a külföldi sztárok közül is volt, aki vendégként fellépett.
A Csárdáskirálynő
És ami a legérdekesebb: vannak búvópatakként több teremben is felbukkanó témák. A legtöbbször talán a Csárdáskirálynővel találkozunk. Nem véletlenül. Miskolcon élt 18 éves koráig az operett librettistája, Jenbach Béla, aki szülővárosába tette a harmadik felvonásban emlegetett orfeumot, Cecília régi sikereinek helyszínét. Ha kihúzzuk Latabárék utazóládájának legfelső fiókját, találunk füzetkét, rajta kézírással: Bóni és két Latabár-szignó. Bizony, ez egy családon belül, generációról generációra öröklődő szereppéldány.
Amikor 1954-ben elkészült Honthy Hanna számára a Békeffy–Kellér-féle átdolgozás, a Fővárosi Operettszínház premierje előtt itt próbálták ki a darabot, és ért meg 150-nél is több előadást. S miért épp Miskolcon járatódott be az új verzió? Egyrészt azért, mert akkoriban itt játszották a legmagasabb színvonalon az operetteket a Nagymező utcán túl, másrészt pedig Gáspár Margit, az Operettszínház igazgatójának a férje Miskolcon volt dramaturg.
A 80-as években – jóval Kaposvárt és Mohácsiékat megelőzően – Hernádi Gyula és Jancsó Miklós át- és szétírták a darabot, és amolyan színházi blődlit csináltak a Csárdáskirálynőből, amit a kritikák tanúsága szerint a társulat élvezettel játszott.
A miskolci Színészmúzeum „régimódisága” ellenére a meglepetések múzeuma. Még akkor is, ha nincsenek érintőképernyők, hologramok, nem vehetünk kézbe mindent. (De jelmezeket azért próbálgathatunk!) Tisztes hagyományosságával nyer meg ez a nem hivalkodó, de egyenes és büszke kiállítás. Arányosan szűrt és sokszínű anyagával úgy koncentrál a helyi értékekre, hogy azokat a magyar nyelvű színjátszás nagylátószögén keresztül mutatja be.
Végül pedig két jótanács. Miután megnézték a Színészmúzeumot, zarándokoljanak el a Szent Anna-templom mögötti (fölötti) temetőbe Déryné sírjához, este pedig menjenek el a színházba.
