Jean-Pierre Louis Rampal, a világ egyik legnagyobb hatású fuvolaművésze 1922. január 7-én született Marseilles-ben és 2000. május 20-án hunyt el Párizsban.
Ő volt az első fuvolaművész, aki az 1950-es években szólókoncerteket adott ezen a hangszeren. Mint Music My Love című önéletrajzi könyvében írta: „Vannak, akiknek a karrierje jól megtervezett, előre elrendeltetett, az enyém a véletlen és a sors keveréke volt.”
„Szenvedélynek kell lennie – ugyanolyan fontos, mint a víz, amit iszol, vagy a kenyér, amit megeszel.” Így jellemezte hangszerével való kapcsolatát Jean-Pierre Ramal. A szenvedély egy figyelemre méltó karriert táplált, amely több mint 50 éven át ívelt. A világ egyik legtöbbet jegyzett művésze lett, több mint 400 lemezt készített, amelyeken az alapvető fuvolarepertoárt rögzítette, valamint rengeteg új műnek készítette el az első felvételét.
Többször fellépett hazánkban is, elsősorban, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistája, illetve két szólóestet is adott Pertis Zsuzsa csembalóművésszel.
Édesapja Marseilles szimfonikus zenekarának első fuvolistája és a konzervatórium tanára volt. A fiatal Rampal az ő irányítása alatt kezdett el a hangszeren játszani, de szülei nem akarták, hogy zenész legyen, ezért végül orvosnak tanult.
Egyetemista volt, amikor 1943-ban a német megszálló csapatok besorozták a hadseregbe. Később a földalatti mozgalomhoz tudott csatlakozni és új személyazonossági okmányokkal eljutott Párizsba. Felvételt nyert a Conservatoire-ba, ahol öt hónappal később diplomát is szerzett. A várost néhány hónap múlva felszabadították, így Rampal a Vichy Opéra első fuvolistájaként kezdhette meg pályáját.
1950-ben turnézni indult, kedvenc korrepetitora Robert Veyron-Lacroix volt, aki mind a zongora, mind pedig a csembalójátékban jártasnak bizonyult. Ő segített Rampalnak elmélyülni a XVIII. századi zene előadói gyakorlataiban. Játéka nagy részében Rampal kerülte a vibratót és az általánosan romantikus hangzást, nem kevéssé befolyásolva ezzel a következő nemzedékek fuvolistáit. 1956 és 1962 között a párizsi Opéra zenekarában dolgozott. Ez idő alatt gyakran szerepelt a párizsi rádióban, amivel nagy népszerűségre tett szert. A Conservatoire-ban is tanított, valamint a világ több pontján tartott mesterkurzusokat.
Mivel ragaszkodó szeretettel viseltetett a kamarazene iránt, saját együtteseket alapított Francia Fúvósötös (1945) és Ensemble Baroque de Paris (1953) néven. Szólistaként a világ nagy zenekaraival dolgozott és önálló koncerteket adott. Lemezfelvételei közül számos albuma kapott Grand Prix du Disques-et. A klasszikus repertoár mellett modern szerzők műveit is rendszeresen játszotta, de nem állt tőle távol az angol népdal, az európai jazz, az amerikai ragtime vagy a távol-keleti zenék világa sem. Életrajzi könyve 1989-ben jelent meg. 2000. május 20-án hunyt el Párizsban.