Lajtha László, a 20. század egyik legfontosabb magyar muzsikusa – zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus – 1892. június 30-án született Budapesten, és itt hunyt el 1963. február 16-án.
Leitersdorfer János László néven látta meg a napvilágot Leitersdorfer Lipót (Pál) kereskedő és Wiesel Ida gyermekeként. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Herzfeld Viktor és Szendy Árpád növendéke volt. Zenei tanulmányait Lipcsében (1910), Genfben (1911), majd több alkalommal Párizsban folytatta, ahol Vincent d’lndy tanítványa volt. 1913-ban a Budapesti Tudományegyetemen közgazdasági doktorátust szerzett, és ugyanebben az évben a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárának őre lett.
Lajtha Lászlót a népzene és általában a népi hagyományok iránti szenvedélyes szeretete és elhivatottsága vezérelte. Népzenegyűjtő tevékenységét az 1910-es évek elején kezdte meg, együttműködve Bartókkal és Kodállyal. Egy ideig a Néprajzi Múzeum igazgatója is volt. 1919-től a Nemzeti Zenede tanáraként, 1945 és 1949 között pedig igazgatóként működött, ahol többek között Ferencsik János, Tátrai Vilmos, Starker János és Kórodi András voltak a tanítványai.
Számos elismerésben részesült már életében is, többek között – Liszt Ferenc után másodikként – a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává választották. Népzenekutatóként főként a hangszeres népzene és a vallásos népének gyűjtésével vált kiemelkedővé, emellett az 1972-ben megindult magyar táncházmozgalom alapvető forrásanyagául is Lajtha széki gyűjtése szolgált.
1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, de nem zeneszerzői munkásságáért, hanem a népzenegyűjtésért. A kapott díjat még szegényebben élő zenészek közt osztotta szét. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség díjban is részesült.
2015. június 30-án, születésének évfordulóján a budapesti Károlyi-kertben felavatták szobrát, melyet Gálhidy Péter szobrászművész készített.
„A névadó mindig példa volt számomra. Személyében nemcsak a nagyformátumú zeneszerzőt tiszteltem, hanem a zenéhez kötődő alázatát is becsültem. Szóbeszédből tudom, hogy amikor Bartókék 1916-ban felvették Lajthával a kapcsolatot, tulajdonképpen egy zenéhez értő szolgát kerestek, no, ez volt Lajtha. Szolga volt a szó legnemesebb értelmében, emellett kimagasló egyéniségére is felnézhetünk: a francia zene frissességét hozta el a magyar népzenei világba. Habitusa is példamutató, a háború után egy sikeres angliai életszakaszból érkezett haza, felvállalva az üldöztetést és nélkülözést” – méltatta Lajthát egy megemlékezésen Kelemen László.