2022. január 23-án nyitotta meg kapuit a hazai zenei élet egyik leginkább várt újdonsága, a Magyar Zene Háza. Az intézmény sokféle, különböző típusú programot kínál – ezek közül vettük most szemügyre az állandó zenetörténeti kiállítást.
Különleges élményt nyújtott, ahogy megérkezve a helyszínre a délelőtti nap sugarai beragyogták az épületet. A Magyar Zene Háza egyszerre tágas és monumentális, ugyanakkor barátságos és hívogató is. Az épület három szintre tagolódik, a zenetörténeti kiállítás legalul, a föld alatt foglal helyet.
Hangdimenziók – zenei utazások térben és időben: ezzel a címmel találkozunk a bejáratnál, és annyit talán előre elárulhatok, hogy a kiállítás hű is marad ahhoz, amit a címe ígér.
Mielőtt belépnénk az első terembe, egy fejhallgatót kapunk, amit egy-két kivételtől eltekintve végig magunkon érdemes tartani a minél komplexebb élmény kedvéért. Ezen keresztül szólalnak meg a zenei részletek, hangszerek és egyéb hanganyagok, illetve így hallgathatjuk meg a kisfilmeket is.
Rögtön meg is ragadnám az alkalmat, hogy kiemeljem ezeknek a néhány perces filmeknek a jelentőségét, melyek tartalmilag érdekesek és informatívak, kivitelezésben pedig magas színvonalúak voltak. Nagyon lekötött például, amikor Batta András a Rigoletto híres kvartettjét elemezte szólamokra bontva, és közben Miklósa Erika, Megyesi Schwartz Lúcia, Kálmándy Mihály és Szappanos Tibor előadásában meg is hallgathattuk az operarészletet.
A kiállítás végig interaktív, viszont meghagyja a lehetőséget, hogy ki-ki érdeklődése, kedve (és türelme) szerint próbálja ki az eszközöket, és hallgassa meg az adott zenét, magyarázatot.
Az első termek egyikében például megtudhatjuk, mely népek zenéje hatott a magyar népzene kialakulására. Egy-egy körre lépve meg is szólalnak az ősi dallamok – de csak addig mennek a fülünkben, amíg a kör belsejében állunk.
Lépten-nyomon – és ezt szó szerint kell venni! – modern technikai megoldásokkal találkozunk: a kottanyomtatás megjelenése szekcióban például képernyőn megjelenő festmények szereplői mozdulnak meg, és kezdenek el énekelni az utasításunkra. De ötletes kivitelezésben dolgozza fel a tárlat Mozart Don Giovanniját is: egy operaházi színpad makettjén hologramos figuraként jelennek meg az énekesek, a fejhallgatóban pedig megszólal a kormányzó fenyegető, tekintélyt parancsoló hangja.
Nagyon tetszett, hogy a kiállítás komplex módon mutatott be bizonyos hangszereket. Vegyük például a reneszánsz kor instrumentumait, ahol a vitrinek elé állva nemcsak élőben láthattuk őket, és olvashattunk róluk, hanem közben a hangjukat és szövegeket is hallhattunk magyarázatként. Nagyon élvezetes, több érzékszervre ható élményt nyújtott ez is.
Az egyik legnagyobb hatást Bartók egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát bemutató elem tette rám: itt le kellett ülni egy tükör elé, amiben a történet egy-egy részlete futott animált verzióban, miközben természetesen a zene is szólt. A maga nemében félelmetes és egyben lenyűgöző volt.
Elenyésző százalékban, de azért negatívumokkal is találkozhattunk. A kisfilmeknél például előfordult, hogy a megszólalók beszédjével egyidejűleg egy másik szekció hanganyaga is szólt még – ez zavaró tudott lenni, főleg, ha egy szimfóniáról volt szó. Vagy sok esetben fekete alapon fehér szövegeket kellett olvasni, amitől az én szemem hamar elfárad, de ez talán csak egyéni reakció.
Tartalmi szempontból esetleg azt lehet felróni, hogy a tárlat anyaga egy bizonyos pontig –nagyjából a romantika koráig – nagyon részletes, utána viszont inkább csak egy-egy műfajt, zeneszerzőt vagy technikai újítást emel ki.
A látogató minden bizonnyal szívesen merül el a népzene világában vagy a klasszika mestereinek zenéjében, de talán ugyanilyen mélységben érdekelnék – teszem azt – Wagner vagy Puccini operái is.
Persze, evidens, hogy lehetetlen vállalkozás lenne a korszakokat mindenestül bemutatni, és végül is a kiállítás leírása szerint a legfontosabb zenetörténeti fordulópontokon és ikonikus alkotókon van a hangsúly.
Több mint két órát töltöttem a kiállítási térben, de még tudtam volna tovább is maradni, és tüzetesen megnézni-meghallgatni mindent. Teljesen magába szippantott az élmény: miután kijöttem az utolsó teremből is, szinte vissza kellett „szoknom” a valós térbe és időbe. Úgy vélem, ez lenne az egyik feladata bármilyen kulturális programnak, és ezt nálam a Magyar Zene Háza kiállítása most sikeresen elérte.
