Az 1975-ben született Bársony Péter brácsások életének minden aspektusát kipróbálta: játszott zenekarban, különféle kamaraegyüttesekben, rendszeresen szólózik is, szabadidejében kutat, emellett zeneakadémiai tanárként egy picit talán a jövőt is látja. A művészészt Mesterházi Gábor kérdezte a 168Óra nyomtatott hasábjain.
– Meg lehetne élni szabadúszóként az ország egyik első brácsásaként?
– Picit nehéz lenne. Kell, hogy legyen egy bázis – ez nemcsak Magyarországon van így: csak a legnagyobb hegedűs és zongorista szólisták tudnak megélni pusztán szólókoncertezésből, de a repertoár szűkössége miatt egy brácsásnak még nehezebb. Szerencsésnek érzem magam, mert minden műfajban – a zenekari-, a szóló- illetve a kamararepertoárban – eléggé el tudtam mélyedni, és kortárszenei koncerteken is gyakran szerepelek.
(…)
– Hangversenyjáróként úgy látom, a zenekarok színvonala sokat emelkedett, ezen belül a brácsások színvonal-emelkedése látványos. Igaz ez?
– Igen, nemzetközileg megemelkedett a színvonal, magasabb a követelmény egy nemzetközi versenyen vagy próbajátékon. (…) Míg egy Bécsi Opera koncertmesteri pozíciójára jelentkezik hatvan olyan hegedűs, akik közül mindegyik a legnagyobb versenyeket nyerte meg, addig a brácsára jelentkezik tizenöt ugyanilyen. Egyre több hegedűs választja ezt az utat, és ez nagyon jó perspektíva, mert hegedűn megalapozott technikai tudással a brácsarepertoárt meg tudják tanulni, ezáltal megy fel a színvonal. A grazi osztályom 90%-a hegedűs volt, és Budapesten is sokan alapozták meg a tudásukat hegedűsként.
– Miben más a két hangszer?
Elsősorban a hangképzés technikája az, ami kissé különbözik. És természetesen a repertoár, amely széles volta miatt szintén teljes odafordulást kíván.
– És a gondolkodásmód, hogy nem a vezérszólamot játssza?
Abszolút. Vonósnégyesben cselló kivételével minden szólamot játszottam – mindegyik más gondolkodást igényel. A vonósnégyes azért fantasztikus műfaj, mert jó esetben a négy emberben együtt található meg mind a négy lelki habitusa is, ugyanakkor annyira egyéninek kell lenni, hogy pillanatok alatt kell váltani a másik emberéről a saját hangomra. Ez nagyon szép és izgalmas feladat. (…) Nagyon szerettem vonósnégyesezni – most az életemben ez kicsit hátrébb szorult, bár nem rég játszottam a Zeneakadémián Kelemen Barnabással, Kokas Katival és Dórival, valamint Fenyő Lászlóval Schubert-kvintettet (amely tulajdonképpen a kvartettrepertoár része), és jó érzés volt beülni és illeszkedni a többi szólamhoz.
(…)
– Ha jól tudom, kamarazenészként korábban sem tartozott konkrét együtteshez.
– Sokat vonósnégyeseztem, illetve tizenhárom évig zenekari szólamvezető, illetve szólóbrácsás voltam a MATÁV (majd Telekom, majd Concerto Budapest) zenekarban, de a Fesztiválzenekarban is sokat játszottam szólamvezetőként, nagyon szerettem a velük való munkát, a Fischer Ivánnal és a zenekarral való közös muzsikálás életem egyik legnagyobb élménye és tapasztalata volt.
(…)
– Ön a tanítás és a koncertek mellett kutat is.
– A doktorimat a vészkorszak (1938–45) zenei veszteségeiről írtam, büszke vagyok rá, hogy megjelent egy, a világhírű történész, Randolph Braham által szerkesztett tanulmánykötetben. Tovább foglalkozva az időszakkal egy hatalmas anyagra bukkantam, melynek egyik része a zenei igazolóbizottságok anyaga, a másik a zenészek népbírósági és népügyészségi tárgyalásai, a harmadik pedig az 1938–45 közötti nyilas és szélsőjobboldali sajtó zenei cikkeinek feldolgozása. Mindhárom anyag elég nagy, nagyjából ötezer cikket dolgoztam fel, jól kereshető adatbázissá alakítva.
A teljes interjú a 168Óra nyomtatott számában olvasható.
