Szenvedély – ez volt a mottója a hatodik alkalommal megrendezett kismartoni Herbstgold Fesztiválnak, amelyen a művészvilág színe-java tiszteletét tette. Olyan nevek adták egymásnak a kilincset, mint Schiff András, Várdai István vagy Juan Diego Flórez, sőt John Malkovich is eljött a fesztiválra A zenekritikus című produkciójával. Jómagam a nyitókoncertet hallgattam meg, melyet a Herbstgold művészeti vezetője, Julian Rachlin fémjelzett szólistaként és karmesterként.
Egészen egyedi az az atmoszféra, melyet a kismartoni Esterházy-kastélyban és környékén tapasztalhatunk. Egyszerre ünnepélyes, meghitt és közvetlen, miközben a régi korok patinája is érezhető a kastélyban járva. A koncert helyszínéül szolgáló Haydn-terem pedig a barokk építészet remeke csodás mennyezeti freskóival, amelyek mitológiai történeteket, allegorikus alakokat és magyar uralkodók portréit ábrázolják.
Gyermeki izgatottsággal vártam, hogy elkezdődjön a koncert, ám előtte még több üdvözlő beszéd is elhangzott, például Stefan Ottrubaytól, az Esterházy Alapítvány vezetőjétől és Thomas Steinertől, Kismarton polgármesterétől. A megszólalók kiemelték, hogy milyen nagy örömöt jelent ismét telt házas rendezvényt tartani a járvány nehéz évei után.
Ezt követően Rachliné és a Chamber Orchestra of Europe-é volt a főszerep, akiktől először Brahms D-dúr hegedűversenyét hallhattuk. A mű a szólóhegedű-repertoár egyik klasszikus darabja, amelynek magyar vonatkozása is van. A fiatal Brahms a nagy tehetségű magyar hegedűs, Joachim József számára komponálta, akivel később életre szóló barátságot is kötöttek.
Rachlin első perctől kezdve olyan mély átéléssel és szenvedéllyel játszott a hangszerén, hogy bátran kijelenthetjük, ő egy személyben a fesztivál mottójának megtestesítője. Minden gesztusa, mozdulata a zenei kifejezést szolgálja, ami nemcsak hegedűjátékában, hanem vezénylésében is megmutatkozik. Lenyűgöző az is, ahogyan a különböző karakterek között tud váltani: egyik pillanatban még érzékeny megformálással játssza a dallamot, utána pedig a legnagyobb magabiztossággal csap bele a hegedűverseny első tételének kényes kettősfogásaiba.
A szünet után sem volt hiány a szenvedélyes zenei pillanatokból, sőt a soron következő mű, Haydn 49. szimfóniájának alcíme (La Passione) is erre utalt. Ennél a darabnál Haydn egy korábbi barokk műfajhoz, a sonata da chiesához (templomi szonáta) nyúlt vissza, ráadásul utolsó alkalommal, amelyben lassú–gyors–lassú–gyors sorrendben követik a tételek egymást. A szimfónia Adagiója nem volt magával ragadó, utána viszont berobbant a darab, és igazán impulzívan játszott a zenekar. A csembalószólam által pedig még színesebbé vált a hangzás.
A koncert zárásaként Beethoven 7. szimfóniája szólalt meg, amelyet maga a szerző élete egyik legjobb művének tartott. Beethovent ekkoriban a görög időmértékes verselés foglalkoztatta, amely az egész művön át érezteti hatását, hiszen végig jelen vannak a táncos jellegű ritmusképletek. A Chamber Orchestra of Europe kiválóan szólaltatta meg a különböző karakterű tételeket: az első életvidám, a második fájdalmas és szívbemarkoló, a harmadik robbanékony, a negyedik pedig mindent elsöprő módon töltötte be a termet. Rachlin végig kézben tartotta a zenei folyamatokat, de közben hagyott teret a zenészeknek is.
Minden szempontból felemelő koncerttel nyitott az idei Herbstgold, egyedül talán a műsorszerkesztésben találtam kivetnivalót, de ezt csak zárójelben jegyzem meg. A hangverseny második felében két teljes szimfónia is megszólalt, és bár a La Passione hozzávetőleg csak 20 perces, Beethoven Hetedikjével együtt már elég terjedelmessé vált a műsoridő. Ugyanakkor elképzelhető, hogy ez csupán az itthon megszokott koncertprogramokhoz képest tűnt szokatlannak, ahol általában rövidebb egy-egy félidő. Lehet, hogy elkényelmesedtünk?
