Barta Ágnes a Kaposvári Egyetem után a Nemzeti Színház társulatához csatlakozott. Színpadi szerepei mellett azonban filmben és sorozatban is kipróbálhatta magát Deák Kristóf Foglyok című alkotásában, valamint a Mellékhatás című szériában. A 2022-es Prima Junior Díj egyik nyertesével a csapatmunkáról, a könyvekről, a kor és a szerepek viszonyáról beszélgettünk.
– Mi jelent szakmailag a Junior Prima Díj?
– Úgy érzem, hogy jobban tudok támogató környezetben dolgozni. Hogyha érzem: kíváncsiak rám, szeretnek. Talán engem ez visz előre a leginkább. Persze kell az egészséges kritika, de én akkor tudok igazán jól működni, ha érzem ezt a bizalmat. Ezt jelenti számomra a Junior Prima Díj is, hogy kíváncsiak arra, mit csinálok és továbbra is támogatnak az utamon.
– És kicsit személyesebb szinten?
– Nagy öröm, hogy a díjátadón ott volt velem édesanyám. Ezek kitüntetett pillanatok. Jó, hogy vannak ilyen ünnepek a szakmánkban, a személyes életünkben, amelyek segítenek továbblendíteni a kereket. Természetesen örültem az elismerésnek, de rájöttem, hogy a nagy örömöt ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint a fájdalmat vagy a szomorúságot. Nem hiszem, hogy jó dolog az, hogyha, miután megkapja az ember a díjat, ezzel kel, és ezzel fekszik. Meg kell tanulni örülni az elismerésnek, a sikereknek is, de nem eszerint élem tovább az életemet, hogy kaptam egy díjat. A munka megy tovább, mostantól még keményebben kell dolgozni.
– Mennyire fontosak a külső visszajelzések a munkádhoz?
– A legfontosabb a munka során a rendezőtől kapott visszajelzés. A konkrét észrevételek a próbán, az előadás utáni megbeszélések. Azokból lehet építkezni. Nem a büfébeli vállveregetések a döntőek. Azért mert tudom, hogy részben csak kedvességből, részben csak kötelességből gratulál valaki. Csupán egy részük jön valóban szívből. Talán a legtöbbet az jelenti számomra, hogyha sikerül rájönni valamire egy próbafolyamat során.
– Említetted, hogy a csapat mennyire fontos számodra. Mit ad neked? Milyen szerepet töltesz te be egy közösségben?
– Nagyon erős motorja tudok lenni egy csapatnak. Nagyon tudok lelkesedni, és nagyon hiszek a munkában. Nagy a teherbírásom. Egy esetleges nehezebb pillanatban, én vagyok, aki azt mondja, hogy „Gyerünk, még egyszer!”. De nem feltétlenül szeretek én lenni az irányító.
Azt gondolom, hogy a színház csapatjáték. Ez a gyönyörűsége és a legnagyobb nehézsége is egyben – muszáj megpróbálni együtt dolgozni, együtt gondolkodni. Hiszen vannak olyan szituációk, amikor hátráltatjuk egymást, előfordul, hogy valami azért nem sikerül, mert nem tudott mindenki jól teljesíteni, nincs meg az összhang, vagy nem sikerült párbeszédbe kerülni.
Ez nem olyan, mint ahogy egy festő munkáját képzelem: ha nem úgy sikerül egy alkotás, akkor nem állítja ki. A színházban, ha én személyesen úgy is érzem, hogy nem sikerült jól egy munka, nem sikerült jól az aznap estém, attól még meg kell mutatnom, ki kell állnom. Másvalakinek lehet, hogy éppen az lesz az élete legjobb estéje. Ilyen szempontból felelősséggel tartozunk egymás iránt.
Tetszik ez a folyton változó dinamika. Nagyon empatikusnak és figyelmesnek kell lenni.
– A színházban egy darab hatására a nézők egészen mély felismerésekre is juthatnak. Ez veled színészként is meg szokott történni?
– Persze, olykor vannak mély felismeréseim, de olyan is előfordul, hogy ezek elmaradnak. Függ a feladat és a szerep jellegétől. Gyakran hallom azt kollégáimtól, hogy számukra a színház terápiás jellegű. Én a munkámra egyáltalán nem terápiaként gondolok. Nekem egészen mást jelent. Az ember nem kizárólag a saját tapasztalataiból merít. Inspirálódni sokféleképpen lehet. Nem hiszek benne, hogy minden szerephez saját tapasztalat, saját megélés szükséges. Nem lehet mindent a saját bőrünkön tapasztalni.
Inspirációt jelenthet egy film, egy olvasmány, egy mély beszélgetés, a világ és az emberek megfigyelése, folyamatos elemzése. Nem mindig kell és lehet analógiát találni a szerep és a saját életem, személyem között. Azért előfordul, hogy egy darabban összecsengenek mondatok, szituációk, helyzetek a saját életemmel. Néha kísérteties a hasonlóság.
– Említetted a könyveket, az Instagramon külön gyűjteményed van a könyves fotóidból. Mi alapján válogatsz olvasnivalót, mit jelentenek neked a könyvek?
– Gyerekkoromtól beleivódott a mindennapjaimban: a lakás tele volt könyvekkel, és fontos volt, hogy olvassunk. Sok mesét hallgattam kicsi koromban, aztán hamar megtanultam olvasni. Édesanyám részéről elvárás is volt, hogy olvassak. Szerencsémre jókor, jó könyvek kerültek a kezembe, így megszerettem az olvasást.
Nagyon szeretem a kortárs irodalmat, valamiért kitüntetettnek érzem magam, hogy itt járunk ezek között az emberek között.
Szeretem hallgatni őket podcastokban, író-olvasó találkozókon. A nagy klasszikusokat is szívesen olvasom, de számomra van annak egy plusz izgalma, hogy ezek a művészek akik itt élnek velünk, hogyan szemlélik ugyanazt a világot, országot, századot, amit én.
A könyv a munkám része: rengeteg történetet, sorsot, karaktert lehet belőlük megismerni. Ezekből aztán a színpadon is tudunk meríteni. Persze vannak olyan időszakok, amikor erőszakkal kell visszaterelnem magam az olvasáshoz. Nagyon sok dolog vonja el a figyelmemet: telefon, tévé, streaming. Meg kell próbálni a nehezebb ellenállás felé mozdulni és minél többet olvasni. Olyan ez, mint az edzés – gyakorolni kell. Hogyha hosszabb ideig elmarad az életemből az olvasás, akkor az első pár alkalommal nehéz koncentrálni és bekemerülni a könyvbe, de aztán bele lehet jönni, ahogy az edzésbe.
– Főleg színpadon játszol, de a film és a sorozat világába is kirándultál. Mit kapsz a színpadtól és mit a forgatásoktól?
– Fogós kérdés. A színház legnagyobb szépsége – és nehézsége is egyben – az, hogy egy dobásod van estéről estére. A koncentráltság, ahogyan jelen tudsz lenni aznap este, ki tudod üríteni a fejedből a saját gondjaidat, és életedet. Az előadás három-négy órájának szentelni magad: hagyni, hogy betöltsön.
A színház sajátossága, hogy a közönséggel közvetlen kapcsolatot lehet teremteni. Kitüntettet pillanat, ha képes megszületni a kapcsolat a nézők és a színpadon játszók között. Bizonyos szempontból minden este megismételhetetlen. Hiszem, hogy az igazán jó előadásokhoz a közönség aktív jelenléte is kell. Ez nem feltétlenül interaktivitást jelent. Szeretem a színház varázsát: meglesni a függöny mögül, hogy hányan vannak, kik jöttek el. Mindig nagy izgalommal tölt el az előadás előtt, hogy mi történik a nézőtéren.
A filmben az iszonyatos precizitás nyűgöz le, hogy minden ennyire ki van számolva. Mindenkinek megvan a pontos feladata, kevésbé mosódnak össze, mint a színházban. Az is tetszik, hogy a kamera előtt addig csinál valamit az ember, amíg nem lesz tökéletes.
Sokszor úgy érzem, hogy nekem könnyebb intenzíven kapcsolódni a karakteremhez a forgatás idejére és az utolsó csapóval elengedni,
mint a színházban évekig játszani ugyanazt a szerepet. Érzetem már azt, hogy egy szerep néhány év elteltével nem volt ugyanolyan komfortos, mint az első előadások alkalmával. Mintha kinőnék egy kényelmes cipőt. Egy bizonyos karaktert már nem biztos nekem kéne megszólaltatnom. Nem tudom, hogy ennek pontosan mi az oka. Lehet, hogy ez az én hiányosságom – nincs elég tapasztaltom. Az is lehet, hogy rövid idő alatt annyit változott körülettem a világ, hogy nem tartom már igaznak azt, amit játszanom kell.
– Említetted az előbb, hogy egy színész ki is nőheti, korban elhagyhatja a szerepét. A Junior Prima korhoz kötött díj: 30 év alatti színészek kapják. Te hogy állsz a kor kérdéséhez a saját pályádon? Várod, hogy megérkezz másik karakterekbe?
– Számomra ez nem annyira ijesztő változás, mivel nem egyféle szerepkört játszottam eddig sem. Talán ez az átmenet nem lesz annyira nehéz, nem lesz akkora váltás. Ugyanakkor azt is érzem, hogy nehéz szakmailag, és emberileg is felnőni. Sokszor elgondolkoznom azon, hogy lassan harmincévesen saját családom, háztartásom van, mégis, a színházi közegemben mintha örök gyerekpozícióban lennék. Próbálom megfejteni, hogy ez miből eredhet. Lehet, hogy a személyiségemből fakadóan mindig furcsa lesz, a színészléttel járó kiszolgáltatottság. Ebben a szakmában számos szituációban nem vagy döntéshelyzetben. Elképzelhető, hogy emiatt feszengek. Kíváncsi vagyok, hogy fogok-e ebben valaha változást érzékelni.
– Várakozással tekintesz az új szerepkörök elé, amelyek még várnak rád?
– Abszolút. Egyszer hallottam egy színésznőtől – nem emlékszem, kitől – hogy „Harmincéves koromig rajtam csak azt nézték, hogy hogy áll a ruha. Most kezdődik az élet, most jönnek az igazi nagy feladatok.” Valahogy megragadott ez a tanács. Olyan sok mindent elmond. Egy fiatal színésznőnél az első pár évben sok esetben tényleg az dominál, hogy hogy néz ki, mennyire tud megfelelni a naiva szerepeknek. Talán az összetettebb feladatok ezután következnek.
A cikk megjelenését a Takarékbank Zrt. támogatta.
