A száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag életművéből nyílik kiállítás Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben címmel a Kiscelli Múzeumban. Mácsai István (1922. április 5. – 2005. szeptember 16.) magyar festő, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapja, életműve tizenhét éve, 2005-ben lezárult. A kiállítás címe részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben a Templomtérben helyet kapó installáció részeként valóságosan is elinduló falakra utal.
Az ütemjelre átmozduló installáció Devich Botond munkája, melyben a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezte össze a kurátor, B. Nagy Anikó. Az egybeálló, majd szétváló konfigurációkban az egykori kritika szembetalálkozik az azóta más fényben mutatkozó művekkel, az aktsorozatok és a modellek személyes kontúrjai festményeken, fotókon és filmeken vetülnek egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat és lehetőséget nyújtanak arra, hogy többféle megközelítésben mutatkozzon a festői önkép krónikus hullámzása, amely nemcsak a naplók repetitív szálain, hanem rejtett önportrék sorozataiban is végigkísérik az életművet.
Mácsai István kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától festett. 1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, ahol mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd a romba döntött fővárost. 1945 tavaszán vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, ahonnan a diplomavizsgák előtt kilépett és képszerkesztőként helyezkedett el. 1950 és 1956 között minden Magyar Képzőművészeti Kiállításon részt vett. Ebben az időszakban kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta.
Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben
2022. december 9. – 2023. április 2. / Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Templomtér
A kiállítás megtekinthető: 2022. december 9. – 2023. április 2.
Takarásból kilépve
A száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag, időben is nagy kiterjedésű életműve tizenhét éve, 2005-ben lezárult, s azóta az időnként felizzó figyelem ellenére egyfajta tanácstalanság övezi. A Mácsai-recepció kezdettől fogva ellentmondásos és szakadozott volt. Az 1950-es évek elejétől egyéni és csoportos tárlatokon rendszeresen mutatkozó, a szakmai nyilvánosságban jelenlévő, az állami vásárlásokon és a műkereskedelemben is magasan jegyzett festő nem egyszerűen kihullott mind az egyidejű, mind az utólagosan konstruált professzionális kánonokból, hanem jószerivel be sem került oda. A képei kapcsán újra és újra felcsattanó szakmai szóváltások arra utalnak, hogy az ötvenes évektől a kétezres évekig ívelő, takarásban lévő pálya rálátásra és összegzésre vár. A szoros olvasás és a kritikai megközelítés ideje, úgy véljük, eljött, s bár Mácsai idegenkedett a képeket a festői gyakorlaton túlról szemlélő, elméleti látásmódoktól, életművének művészettörténeti, kurátori feldolgozása az örökösök hozzájárulásával megkezdődött.
Mácsai István nemcsak festő volt, hanem jelentős amatőrfilmes és fényképész is. A hagyatékban fennmaradt sokezernyi fotó, a többtucatnyi nyolc milliméteres filmes szekvencia az egy életen át, változó intenzitással írt naplók kötegeivel meggyőző és árnyalatgazdag hálózatot alkot, amelyben a fotós, mozgóképes, festészeti és szöveges alakzatok egymásra vetítése a kutató számára a fókusz- és horizontváltás lehetőségét kínálja. A képi és írásos formák ebben a megközelítésben nem a festményekre vonatkozó kutatási támpontok, hanem autonóm reprezentációk egymásba mozduló lenyomatai, egy mániákus nézés szövegképei, amelyek új átjárásokat nyitnak mind az oeuvre-ben, mind a korszakról való tudásunkban.
Kiállításunk címe részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben a Templomtérben valóságosan is elinduló falakra utal. Az ütemjelre átmozduló installáció – Devich Botond munkája – a műveket és a dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezzük össze. Az egybeálló, majd szétváló konfigurációkban az egykori kritika szembetalálkozik az azóta más fényben mutatkozó művekkel, az aktsorozatok és a modellek személyes kontúrjai festményeken, fotókon és filmeken vetülnek egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat és lehetőséget nyújtanak arra is, hogy többféle megközelítésben szóljunk a festői önkép krónikus hullámzásáról, amely nemcsak a naplók repetitív szálain, hanem rejtett önportrék sorozataiban is végigkíséri az életművet.
Tisztán kvalitásalapú, főművekre koncentráló, kanonizációs megközelítés helyett az életmű sokszálú bemutatására vállalkoztunk. Szándékaink szerint nem ítélkezünk, hanem értelmezünk, támpontokat adunk – párhuzamos narratívákat, kontextusokat építünk fel és láttatunk. – írta bevezetőjében B. Nagy Anikó, a kiállítás kurátora.
Városportrék
Mácsai az ötvenes évektől megszállottan filmezte, fényképezte, az évtized végétől pedig festette is a várost, saját szomszédságát és tágabb környezetét. A filmes szeme, a festő szeme és a fotós szeme egymásra vetülő expozíciókban rögzítette a korszak urbánus portréit. Médiumról médiumra járt, az egyikből a másikba való átlépések és visszalépések több esetben nyomon követhetők a városi kóborlásokról szóló jegyzetek, a festői munkafázisok megannyi pedáns lejegyzése és a vizuális anyagok összeolvasásával.
Kati és Pista fiatal házasként a Mártírok útján éltek, előbb a 25/a-ban, majd a 73-ban. 1960-ban költöztek a Belgrád rakpart 27-be, majd 1972-ben a Pannónia utcába. Az életmű állomásai a család költözködéseiből is pontosan kirajzolhatók.
Az ötvenes évekbeli Mártírok útján telefonfülke előtt várakozókat, cipekedőket, utcaseprőket, boltosokat, szamárkordés szemétszállítást fotózott és filmezett, az 1953-as özönvíz idején egy elemi csapás komikus mozzanatait, a veszélyes helyzetekben gyorsan előrántott kollektív leleményeket örökítette meg. Az 1956-os forradalom napjaiban készített felvételein is a groteszk látásmód tükröződik.
1960-tól ablakából a Március tizenötödike térre és a Dunára látott, fő témája Pest, főleg a Belváros lett, az Erzsébet híd építését filmen, fotón és festményeken is feldolgozta. Egy idősödő flâneur járta a pesti utcákat, akinek pillantása minduntalan miniszoknyás fiatal lányokra tévedt. Kamerája szűk optikából fölvett bizarr rajzolatokat, városi montázsokat rögzített, és egyre több festményén sütöttek át a sok éve megszállottan gyűjtött fotó- és filmfoszlányok, melyekből bő válogatást mutatunk be. Ebben az időszakban készültek a kiállításunkon látható Járókelők (1959), Az Erzsébet híd építése (1960), a Pesti utca (1961), a Pesti fiatalok (1965) és A pesti Martinelli-tér 1968-ban című festmények.
Az ötvenedik életévébe lépő festő 1972-ben nem szívesen hagyta ott Belgrád rakparti, Dunára néző lakását, ám utóbb megbékélt az Újlipótvárossal, amelynek szomszédsága és tágabb környéke vásznainak és fotós munkáinak kitüntetett témája lett.
A Pannónia utcai években már kevesebbet filmezett – bár a műteremszobában és az erkélyen készült azért néhány emlékezetes szekvencia – elsősorban fényképezőgéppel és vázlatfüzetekkel járta a környéket. Ekkor festette az utcát különböző évszakokban, szocialista ingatlankezelői dúlásokban és feltúrási fázisokban megörökítő levegős utcaképmásait, így A budai Batthyány tér (1973), a Szent István körút 17. (1982), a Pannónia utca télen (1995), a Reggel a Pannónia utcában (1996), az Alkony a Radnóti utcán (1999) és az Ági gyümölcszöldség (1999) című képeit. A Pannónia utca aszfaltozását megörökítő disztópikus hangulatú fotóit saját háza mellől vette fel. Ennek az épületnek a földszinti sarka látszik alsó közelnézetből A Balzac utcai telefonkábelbontás (1988) című képén, és innen, a Pannónia utca torkolata felől érkeztek meg egy 1988-as hajnalon Bruegel vadászai a néptelen, behavazott Szent István körútra a patika elé. Itt készültek az évtizedek óta gyűjtött gang- és lichthóf-sorozatok késői darabjai – közülük az egyik legszebb, A gang délutánja 1980-ban, és valahol errefelé botlott abba az omlatag vakolat és az ereszcsatorna közé nőtt ecetfába, amelyet akár festői önarcképnek is vélhetnénk, s amelyet erre a kiállításra nem tudtunk fellelni. Errefelé, a közeli utcákon fényképezte le azokat a pódiumként felfogott járdákat lábközelből, amelyek az évezred végén a pop art témákkal és a hiperrealista irányzatokkal is rokonságot mutató, „járdapiszok” csendéletnek is nevezhető festményeinek – Repülőgép (2000) – színtereit adták.
A kiállításon kiemelt művek
Az ismeretlen nő portréja 1965-ben a Csók Galériában a reneszánsz előképekre stilizált, de modern viseletű képmások között (Vili bácsi, Gyula, Sikuta Gusztáv, Poldi) szerepelt. Idővel azonban elmaradt a kiállításokról, talán mert míg a férfi modellek esetében a kortárs öltözetek és a reneszánsz megfogalmazás finom egyensúlya az évek múltával is hatott, a gyorsan változó női divatban ez a tagadhatatlanul a korai hatvanas éveket idéző piros kalap bizarr módon kibillentette a hatás gondosan kimért arányait.
„…ez a kép attól a gyűszűnyi tökfödőtől groteszk és idézetszerű, anélkül csak egy szép portré. A hülye kalap a lényeg, attól lesz a melankóliája szívbemarkoló. És attól vetül ki az ismeretlen nő az időben, előre és hátra.” (Mácsai Pál, 2022)
1978-ban egy szeptemberi napon Mácsai István a Pannónia utcából átkeveredett a körút túloldalára kávé vagy valami találkozó reményében az Aulich utcai Spartacus presszóba, amikor a járdán megpillantott egy középkorú, csomagolópapírral letakart halott nőt a felső- testére helyezett retiküljével. Az élmény nyomán festette meg egyik csöndes, a maga idejében kevés figyelemre méltatott főművét, a tudatosan tragikum és komikum határmezsgyéjére pozicionált, a ravatali portrék ikonográfiai hagyományain is átszűrt, különböző modalitásokban dokumentált Pesti halál című képét.
Több naplóbejegyzés regisztrálta magát az esetet, majd pár hónappal később a megfestés alatt álló kompozíció és a faktúra dilemmáit. Ismerjük a motívumfotókat, s azt is tudjuk, Mácsai az alkotási folyamat során mit hagyott el és miért. A tényleges tapasztalat és a tanulmányfotók jó pár komponense elmaradt, helyükbe más rajzolatok léptek – eltűnt az azonosítható helyszín, eltűnt a presszó, eltűntek a nézők; a lehúzott redőny alá vízszintes, fekete pincerés, a homlokzatra pedig olvashatatlanná ázott plakát került. A halott nő alatti a pincenyílással egy síkba komponált csatornafedő nincs a motívumképeken, ez talán még a Mártírok úti gyűjteményből való. A festményre a mediális átjárások során ráíródott a korai fotók és filmek kapcsán már említett, mindvégig jelen lévő józanság és szarkazmus.
„A Spartacus teraszán feküdt a földön a halott, barna csomagolópapírral letakarva – majdnem ráléptem, ahogy óvatlanul be akartam menni egy kávéra. Két női cipő kandikált ki a papíros alól, másik szélén meg egy szürke – ősz hajtincs feküdt az aszfalton. Az egész csomag tetején, vagyis a nő hasán egy régimódi női retikül. A járókelők közönyösen, az autók füstölögve, én magam is alig meglepve.
– Hát veled ez történt? – kérdeztem magamban félhangosan, letegezve a halottat.” (Mácsai István naplója, 1978. szeptember 17.)
Az egész alakos portré Gera Zoltán (1923–2014) színművészt ábrázolja Harlequin-jelmezben, röviddel azután, hogy a budapesti Irodalmi Színpadon (a mai Radnóti Színház elődje) a Pantomim 58 társulat tagjaként fellépett László Bencsik Sándor jelenetfüzérekből álló pantomimestjén. A háttérben A Mesék az emberről című est plakátja és a modern cseh pantomimot megalapító Ladislav Fialka 1956-os prágai plakátja látható.
Az Irodalmi Színpad 1957 novemberi megnyitása a művészeti intézményrendszer forradalom utáni konszolidálásának – az Élet és Irodalom (1957), a Kortárs (1957), az Egyetemi Színpad (1957), a Filmmúzeum (1957), a Muzsika (1958), a Filmvilág (1958), a Valóság (1958), a Balázs Béla Stúdió (1959) és az Új írás (1961) megalapításának sorába tartozó – egyik lépése volt.
A tonettszéken ülő, nevető álarcát leengedő szomorú bohóc és a mögötte jól olvasható színházi plakátok együttese rögzíti Mácsai és a vele jó barátságban lévő modell csüggedt viszonyát a korabeli közélethez.
Az 1956 után alkotói és szellemi válságba került, a szocreál kiüresedése után az oldott festőiséggel kísérletező művész 1959-ben talált saját új stílusára, arra a levegős, száraz realizmusra, amely mellett azután pályája végéig kitartott. A portré az új korszak egyik első darabja.
Idézetképeiben, így a Báthory utca 17. című festmény esetében is, Mácsai gyakran már létező festményéhez adott hozzá különböző alakokat. Itt ismét egy Velázquez-festményről származó nőalakot, Mariana spanyol királynét láthatjuk a budapesti bérház bejárati folyosóján, amint kezét az eredeti festményen szereplő széktámla helyett egy zöld szemeteskuka tetején nyugtatja. Mögötte a belső udvar egy része, néhány ablak és boltíves ajtónyílás után csigalépcső látható, a kuka oldalán pedig jellegzetesen lecsorgó, fehér festékkel a 17-es szám. Önéletrajzi vázlatában a festményt a „harmadik sikeres idézetnek” nevezi – megfeledkezve a Kívülről – és így ír róla: „ennek a képnek lett a legnagyobb sikere, nem tudom miért, talán Mándy Iván révén, aki megnyitotta a kiállításomat, melyen a festmény először szerepelt, s aki egy egész novellát költött a figura köré. Eszerint a hölgy egy illatos szerelmes levélkét dob rejtve a szemetes kukába; – a kép címe azóta mindenfelé Az illatos levélke, hirdetve ezáltal a költészet hatalmát minden művészet fölött.” A kép mégsem Mándy jóvoltából, hanem saját jogán lett sikeres, bizonyára azért, mert a múlt és a jelen elemei ironikus felhanggal, egymásba mosódva jelennek meg rajta.
Mácsai István (1922–2005)
1922. április 5-én született Budapesten, a terézvárosi Zichy Jenő utcában, egy temetkezési cikkeket gyártó cég utazó ügynöke, Lusztig Zoltán és egy varrónő, Beregi Piroska egyedüli fiaként. Kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától festett. 1932-től a Markó utcai Bolyai főreáliskolába járt, érettségi után litográfusnak tanult. A numerus clausus korlátozó rendelkezései miatt a vágyott képzőművészeti főiskolai tanulmányokat nem kezdhette meg. Munkaidő után, esténként az Örkényi – Strasser rajziskolába járt.
1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték. 1944 novemberében az Erdélyből Németországba indított századból Budapestre szökött, ahol menyasszonyával, Gáspár Katival bujkáltak. Grafikai képességét és nyomdai ismereteit felhasználva sokak számára hamis igazolványokat gyártottak. Mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd a szovjet patrujt, a romba döntött fővárost. 1945 tavaszán azonnal felvették a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, ahonnan a mesterrel való „feszült és boldogtalan” viszonya miatt a diplomavizsgák előtt 1949-ben kilépett és a Képes Figyelő című lapnál helyezkedett el képszerkesztőként. Ekkor már házas ember volt. 1950 és 1956 között minden Magyar Képzőművészeti Kiállításon részt vett szocialista realista tematikájú művekkel. Ebben az időszakban kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott.
1956 után mély szellemi és szakmai válságba került, a művészeti élet újrarendeződő érdekcsoportjai között nem lelte a helyét. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta. Az itthon társtalannak tűnő festészeti irány párhuzamait a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban jól ismert és értékelt újrealista törekvésekben fedezte fel. Látásmódjának gyökereit azonban a régi, elsősorban németalföldi reneszánsz festészetben találta meg, ennek jegyében az 1960-as évektől emelt át képeibe – először portréiba, csendéleteibe, később akt- és városképeibe – felismerhető klasszikus mintázatokat, utalásokat.
A közönség körében máig népszerű festészet kritikai fogadtatása mindvégig ellentmondásos volt, az 1970-es évektől pedig kifejezetten értetlen. Az utóbbi években különböző tematikus kiállításokon szereplő művei váratlan feltűnést keltettek. Fotográfusként és amatőrfilmesként is jelentékeny életművet hagyott hátra.
Mácsai Kati (1925–2011)
Gáspár Kati 1925-ben született Budapesten. Apja jó kezű fűzőkészítő mester volt. 1942-ben ismerkedtek meg Mácsai Istvánnal, és 63 évet éltek együtt. Már közösen, először országnyi távolságból, majd az utolsó félévben Budapesten, regénybe illő körülmények között csinálták végig a háborús éveket és az üldöztetés „kalandjait”, ahogyan ők nevezték. 1947-ben házasodtak össze, de csak több mint tíz évvel később született gyermekük.
Határozott személyiség volt, erélyes kézzel tartotta össze a családot. A hétköznapi élet intéznivalóit, a háztartás dolgait teljes egészében magára vállalta, így nyugodt munkakörülményeket biztosított Mácsai Istvánnak. Művészetét értékelte és nagyra becsülte, de távol tartotta magát és környezetét minden rajongói attitűdtől. Apja halála után, 1965-től édesanyjával, a család nyugalmi központját jelentő Bözsivel vették kézbe a kis fűzőkészítő üzletet, ahol elismert szakemberként mint szabász dolgozott a kilencvenes évek végéig. A Szent István körút 18. első emeletének udvari szárnyában lévő műhely egyik sarka látható Mácsai Varrógép (2003) című festményén.
Széles baráti körük volt, Kati élénk társasági életet szervezett a család köré. Férje halála után még hat évet élt, éppoly dinamikusan fogta egybe a már unokákkal kibővült családot, mint korábban. Rövid betegség után, 86 éves korában hunyt el, 2011-ben.