Amíg a szimfonikus zenekar vezénylése egyfajta dialógus, az operakermester feladata elsősorban a szervezés, vallja Török Levente, aki január 22-én a Müpa Felfedezések sorozatában a Miskolci Szimfonikus Zenekarral lép fel. A koncert kapcsán beszélgettünk a fiatal karmesterrel, de szóba került az is, melyek az alapvető különbségek a magyar és a német zenészek között, és megtudhatjuk, hogy mi a hasonlóság az offenzív futball és a zenés színház között.
– Tavaly nyáron neveztek ki a Mecklenburgi Állami Színház első karmesterévé. Hogyan telt az ezt megelőző időszak?
– Az olyan történelmi cezúrák alkalmával, mint a covid az ember ösztönösen újraértelmezi a saját életét, módosítja a számára fontos emberek, dolgok, tényezők sorrendjét. Én magam is így tettem. Még fontosabbá váltak a családom és a barátaim. Szakmai szempontból a járvány és a lezárások különösen rosszul érintettek, hiszen épp akkor indult volna be igazán a pályafutásom Németországban. Akkor lettem Ulmban első karmester és szépen jöttek a külsős felkérések is. Ezt az előremutató folyamatot akasztotta meg a pandémia. Ezután másfél évig gyakorlatilag tétlenül ültem otthon, azonban pont ennek a kényszerpihenőnek köszönhetően lobbant bennem újra lángra a klasszikus zene iránti gyermeki rajongásom, amelyről időközben a sok-sok felkérés miatt talán egy kissé megfeledkeztem.
– Tudatosan német nyelvterületen kerested a kihívásokat?
– Már a bécsi Zeneakadémia is tudatos választás volt a részemről. Egyrészt azért, mert számos barátom, kollégám beszélt szuperlatívuszokban az ott zajló zenei képzésről, másrészt Bécsből egyenes út vezet a német zenés színpad felé, ami szintén fontos szempont volt. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen mestereket választunk, kikkel tudunk bensőséges viszonyt kialakítani és egymást őszintén, bizalommal megérteni. Nekem már a zeneiskolától kezdve a konzervatóriumon át remek tanáraim voltak. Egy részükkel a mai napig is különlegesen szoros maradt a kapcsolatom. Nagy vágyam volt tehát, hogy Bécsben is mentorra, mentorokra találhassak és ez teljes mértékben sikerült is.
– Mindig is az opera vonzott igazán?
– Abszolút. Szüleim révén „beleszülettem“ a budapesti Operaházba, ahol a mai napig is otthon érzem magam.
– Nagyon más a két terület, a szimfonikus zenekar és az opera?
– Szerintem két külön szakma is. Különböző gondolkodásmódot igényelnek. Szimfonikus zenekart vezényelni alapvetően egy dialógus, egy adok-kapok folyamat, ahol a két résztvevő közösen épít fel valamit. Az opera egészen más. Sokkal spontánabb műfaj és nagyfokú heterogenitás jellemzi, hiszen sokkal több a résztvevő. A karmester az operaprodukcióban egyfajta szervező is, aki koordinálja és kezeli a sokféleséget, amiből aztán a sok egyéniséget összekovácsolva kell egy önálló alkotást létrehozni. Van, akit az előbbi attitűd, és van, akit utóbbi jellemez, de vannak olyan kollégák is, akik mindkét helyzetben otthonosan érzik magukat. Bár az opera varázsa engem nagyon erősen megérintett, de nagy örömmel és szívesen kirándulok a szimfonikus zene misztikus birodalmába is.
– A rendezőkkel jól együtt tudsz működni?
– Azt vallom, hogy ha barátsággal és tisztelettel viszonyulunk az alkotótársainkhoz, akkor abból rossz végeredmény nem születhet. A rendező és a karmester alapvetően teljesen különböző szemszögből közelítenek egy adott darabhoz, ez pedig jó esetben igen gyümölcsöző lehet, hiszen egy-egy új gondolat teljesen más irányba viheti el a közös interpretációt, az új felfedezéseken keresztül pedig sokat tanulhatunk egymástól.
– Marad energiád arra, hogy egy-egy opera színrevitelekor a darabban megbúvó mondanivalóval, emberábrázolással, a viszonyrendszerekkel foglalkozz vagy teljességgel a minél tökéletesebb zenei megvalósításra koncentrálsz?
– Engem az operában leginkább a szereplők lelkivilága érdekel, az, hogy ki, mit és miért cselekszik. Nem tehetjük meg, hogy ezeket az általad is említett összefüggéseket figyelmen kívül hagyjuk, hiszen az opera lényege maga a dráma: a komponista ezért írta meg a darabot, ennek az átadása pedig a mi elsődleges feladatunk. Szoktam mondani, hogy szeretem az offenzív futballlt, amikor nemcsak eredményes, hanem kezdeményező és szép játékot látunk a pályán. Ugyanezt gondolom az operáról is: olyan, a drámából fakadó, emlékezetes pillanatokat szeretnék a közönségnek adni, amelyekre csak a színház képes. A mai napig is látunk példákat arra, hogy a közönség például megtapsolja a díszletet, amikor felmegy a függöny. Pedig ma már nem könnyű a Netflix látványvilágával versenyezni.
Olyasmit kell mutatni, amit csak mi tudunk. És ez nem modern vagy hagyományos rendezés kérdése. Ez a muzsika és a rendezés szimbiózisa. A precizitás pedig ebben egy eszköz, de nem válhat ennek céljává.
– Január 22-én a Müpa Felfedezések sorozatában a Miskolci Szimfonikus Zenekart vezényled. Amikor új zenekarral próbálsz, milyen általában az első találkozás?
– Mint az első randevú. Már ilyenkor lehet érezni, hogy működik-e a kémia a felek között, hogy lesz-e, érdemes-e a folytatás vagy csak áltatjuk magunkat. Általában egy zenekar már abban a pillanatban tudja, hogy mit gondol az adott karmesterről, amint az belépett a próbaterembe. Arra viszont nincsen általános recept, hogy miként működik ez a kapcsolat mindig tökéletesen. Sok olyan történetet hallunk, hogy az egyik karmester ezzel a zenekarral brillírozik, míg a másiknál kifejezetten nem passzol valami. Én igyekszem mindig nyitottsággal, barátsággal és bizalommal közeledni a muzsikustársaimhoz, akik általában ezt meg is hálálják.
A magyar zenekari zenészek egyébként sokkal ösztönösebben muzsikálnak, mint pl. a németek. Nálunk nagyobb szerep jut a léleknek, az érzelmeknek, ennyiben mindenképp közelebb állunk az olasz mentalitáshoz. Németországban ez egy kicsit másképp működik: nagyon komolyan eltervezik, hogy minek hogyan kell működnie, megszólalnia, és attól nem is nagyon ildomos eltérni. Igaz ez az egész működési rendszerükre is, de az egyes produkciók zenei létrehozására is. Tapasztalatom szerint igen pezsdítő tud lenni, amikor két, ennyire eltérő habitus találkozik: a schwerini zenekarnál most kifejezetten szeretik az én szenvedélyesebb, inkább lélektől vezérelt megközelítésem, míg a tavalyi, spanyol versenygyőzelmem alkalmával, a muzsikusok külön üdvözölték a precíz és a számukra szokatlanul átgondolt interpretációmat.
– A január 22-i koncert szólistája Anton Gerzenberg lesz. Te állítottad össze a programot?
– Igen. Olyan szerzőket szerettem volna bemutatni, akik bár ismertek, de mégsem olyan népszerűek és nincsenek olyan szinten elismerve, amennyire megérdemelnék. Amellett, hogy Liszt, Rachmaninov és Dohnányi is koruk legzseniálisabb zongoristái voltak, mindegyikükre igaz, hogy kiváló zeneszerzők is, akik viszont komoly hatással voltak olyan alkotókra, akiket sokkal inkább elismer a zenetörténet. Liszt nélkül nincs Wagner, Rachmaninov többek között Sosztakovicsra tett mély benyomást, míg Bartók már-már istenítette Dohnányit. A koncert első felében a 2021-es Anda Géza Nemzetközi Zongoraverseny győztesével, Anton Gerzenberggel játsszuk Rachmaninov II. (c-moll) zongoraversenyét, a második rész pedig Liszttel és Dohnányival remélhetőleg méltó megemlékezés lesz a Magyar Kultúra Napjáról és talán üde színfoltot jelent majd a műsorfüzetekben is.