Harmadik részéhez érkezett Fábián Évi fotográfus Nők Magyarországon című projektje. Azért írom, hogy projekt, mert a 88 portrékép több mint egy kiállítás anyaga, több mint egy album, amit kézbe vehetünk. Fábián Évi nőkről készített fotói történeteket mesélnek el. Egy tekintetben, egy mozdulatban kirajzolódik egy egész élet. Mindegy, hogy roma polgárjogi aktivista, színész, műfordító, kutatóbiológus, sakkozó, közgazdász vagy sportoló – a róluk készült képeket látleletként is értelmezhetjük, és miután megnézzük azokat, még sokáig kísérnek minket.
– Ha jól sejtem a portréfotózás egy nagyon intim dolog, legalábbis a te képeidből ez sugárzik, ez érződik ki. Zsigerből szoktál alanyt választani?
– Zsigerből kell. Hosszan keresgélem az alanyokat, fő szempont, hogy abban az adott szakmában, ki a meghatározó. Alaposan elmélyülök egy-egy szakmában, utánajárok az illetőnek. Például a zeneszerző-karmester Dobszay-Meskó Ilona esetében, beleástam magam a témába, hozzáértőkkel beszélgettem, interjúkat olvastam el róla. Az előkészületeknél egyébként (levelezés, telefonbeszélgetés) hamar kiderül, hogy működik-e a kémia köztünk. Viszont mindenképpen kell a kapocs, és ezt tudatosan építem fel. Szóval egyfelől figyelem azt, hogy ki fontos a szakmájában, másfelől az érzéseimre hagyatkozom. Nálam a produktum a lényeg, nem a külső.
– Előfordult, hogy nem sikerült a fotózás?
– Még nem. Az már megtörtént, amikor Bíró Krisztát fotóztam, és mesélt a zenekaráról a Hanemről, elmentem egy koncertjükre, és onnantól kezdve mind az ötükről akartam képet. Még nem mondtam le fotózást, olyan előfordult, nem a mostani könyvnél, hanem korábbinál, hogy visszamentem még egyszer, sőt felajánlottam, hogy szívesen harmadszor is bevállalom, mert az alany nem igazán akart együttműködni, vagy pontosan nem is tudom, hogy mit akart. Egy ideig küzdöttünk, kerestük a közös hangot, a végén az lett, ami általában, hogy sok jó kép készült és nem tudtuk eldönteni, melyik kép kerüljön be az albumba.
– Mennyi ideig készültél egy-egy fotóra?
– Változó. Karikó Katalinnal kilenc hónapig leveleztem, mire összehoztuk, és negyven másodpercig tartott az egész fotózás. Az előkészület igényel több időt, hogy megismerjem az embert.
– Határozott elképzeléseid vannak? Gondolok itt a helyszínre, ruházatra stb.
– Helyszínt úgy választok, hogy nem én választok. Megkérem az alanyokat, hogy oda menjünk, ahol ők jól érzik magukat, otthon, iroda, munkahely, kedvenc kávézó. Stefanovics Angélával például az erdőbe mentünk, Pelsőczy Rékához Zebegénybe utaztam.
– Van koncepciód? Gyakran látni olyan képeket, ahol az alany szinte asszisztál a fotós elképzeléséhez.
– Ez az, amit nem akarok. Én értem, hogy a konceptuális művészet fontos és trendi, és megvan a létjogosultsága, viszont én így nem tudok dolgozni. Annyira különbözőek ezek az emberek, az életük, a hivatásuk. Nem határozhatom én meg, hogy őt mit akarjanak elmesélni magukról egy fotóval. Ha ebben gondolkodnék, akkor inkább nyitnék egy műtermet és mindenkit beültetnék oda, de annak szerintem nincs meg a plusz varázsa, amitől az a kép egyedi lesz. Épp ezért nem mondom meg, hogy mit vegyenek fel, hiszen ha ő aznap jókedvűen ébred, és színesben akar lenni, mindegy, hogy fekete-fehér a fotó, az életérzés átjön, és ha ő épp egy hupikék kezeslábasban érzi jól magát, akkor ám legyen. Nem feladatom megmondani neki, mit viseljen. Az én feladatom, hogy alkalmazkodjak az adott helyzethez, az adott fényviszonyokhoz, nem viszek lámpát, se vakut. A fényképezőgép van nálam és egy derítőlap. Van, amikor ez kínlódás, nem egyszerű, de ez a feladatom, amit magamnak adtam.
– Közösen döntötök arról, hogy melyik kép kerüljön a kiállításra és a könyvbe?
– Abszolút. Én kiválasztom a kedvencemet, de többet is megmutatok, aztán együtt döntünk. Nyilván gyűrjük egymást, érvelünk, párbeszéd folyik köztünk, de minden kép jóvá van hagyva, ahogyan a képeket kísérő szövegek is. A szóképeket Horváth Zsuzsanna írta. Mivel én ezzel a kiállítással, könyvvel mutatom be az alanyokat a világnak, nem kérhetem, hogy olyan fotóval, szöveggel szerepeljenek, amivel ők nem tudnak azonosulni. Muszáj tisztességesnek maradni ebben a szakmában.
– Miért akartál egy harmadik Nők Magyarországont?
– Ehhez vissza kell menni majd húsz évet, amikor Heller Ágnessel találkoztam, fotóriporterként, a Mindentudás Egyetemén. Alacsony, energikus, tekintélyt parancsoló nő volt, jelezte, hogy a ruháját megigazíthatom, de a hajához ne nyúljak. Érdekelni kezdett, hogyan jutott el oda, ahol tart, kik a példaképei, egyáltalán milyen női példaképek vesznek körül minket. 2004-ben volt az első kiállítás húsz képpel, azt hittem, enyém a világ, nem gondoltam még rá, hogy könyv lesz ebből, pláne, hogy sorozat, bár a téma korábban is izgatott, feminista nyelvészetből írtam a diplomamunkámat germanisztika szakon. Sok portréalbum létezik, ahol a szépségre helyezik a hangsúly, nem arra, hogy a nők, milyen eredményeket értek el. Engem nem a szépség érdekel, hanem a produktum. Meghatározó, hogy kikre nézünk fel, miért, és a következő generációnak fontos, milyen példaképet adunk nekik, hogyan orientálódjanak, nem csak a lányoknak, de hanem a fiúknak is. Fontos észrevenni, hogy a világ és a társadalom a nőkről is szól, ők is jelen vannak, teszik a dolgukat, ezért akartam egy albumot, ami róluk szól. Egyébként minden album után elmondtam, hogy nem lesz több (nevet). A másodikat akkor készítettem el, mielőtt kiköltöztem volna Berlinbe. Úgy éreztem, hogy tartozom ezzel a hazámnak, én rendes magyar vagyok, büszke magyar, nem érdekel, ki milyen tartalommal tölti meg ezeket a szavakat, szeretem ezt az országot, szeretem a benne élő embereket, és most nem politizálok, inkább nyelek egy nagyot. Szóval a második kiállítás után nem volt pénz a könyvre, de egy idős hölgy látta a kiállításomat Németországban, küldött egy köszönőkártyát, és hetekkel később váratlanul felhívott, hogy a lakásommal szembeni kávézóban ül, menjek le, megkérdezte, miben tudok segíteni, mire én válaszoltam, hogy pénzzel, mennyi, kérdezte, én meg kiszámoltam a nyomdát, fordítást, szövegírást, mondtam egy összeget, mire ő elkérte a bankszámlaszámomat, felhívta a bankot, a megjegyzés rovatba bediktálta das Buch, és így lett meg Nők Magyarországon II. – igazi mecénásra leltem. Négy évig Berlinben olyan munkám volt, hogy elment a kedvem a fotózástól. Újra itthon sok mindennel foglalkoztam, voltam például kertész és asztalos szakmát is szereztem. 2020 őszén felhívott Bán András, a Műcsarnok kurátora, hogy egy nagy kiállítást tervez és az első két Nők Magyarországon könyvből is szeretné a képzőművészek kiállítani, megkért, hogy készítsek még pár aktuális portrét. Így álltam neki 2020 októberében újra fotózni és 15 képem került a „Kik vagyunk – fotográfiák képzőművészekről” című tárlatba. Munka közben jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ez. A beszélgetések, az izgalom, a közeg. Így belevágtam a harmadik kötetbe, amire a pénzt crowfundinggal és lelkes szponzorok segítségével sikerült összegyűjteni.
– Ha visszatekintesz a húsz évvel ezelőtti albumra és a mostanira, mit látsz? Milyen állapotban vannak szerinted a nők most?
– Határozottan állítom, hogy nem jó irányba haladunk, lejtmenet van. Én nem ezt a példát akarom mutatni a lányomnak vagy a következő generációnak, hogy a nő kiteljesedik abban, hogy gyereket nevel és a konyhában kavarja a levest. Természetünknél fogva sokkal több van bennünk. Vegyük észre, hogy a nők mit és hogyan teljesítenek, ellenszélben. És rettenetesen szerények. Amikor felkérem őket, akkor nagyon örülnek ennek a projektnek. Úgy érzem, hogy meg kell őket erősíteni, mert a sajtótól, szakmától, kívülről nem kapják meg ezt. Itt van például Karikó Katalin, az elmúlt 2-3 évben megismertük a nevét, díjakat kap, de mi volt vele 20-30 évvel ezelőtt, miért nem hallottunk róla? Vagy dr. Orsós Zsuzsanna, aki egy cigánytelepen született hetedik gyerekként a családban, az anyja írni olvasni nem tudott, ő pedig rákkutató lett. Hihetetlen sorsok és életutak.
– És te hogyan változtál?
– Remélem, hogy nem ott tartok, ahol húsz éve. Akár emberileg, akár szakmailag. Az életkor szabadságot ad. Az alanyok kiválasztásában is tetten érhető a változásom. Például, amikor elmondom, hogyan dolgozom, nem magyarázkodom. Húsz éve törekedtem egyfajta kiegyensúlyozottságra, mondjuk a politikai hovatartozást illetően, ez ma már egyáltalán nem érdekel, egy politikus szerepel az albumban Szabó Tímea, és mindegy, hogy melyik párthoz tartozik. Ő azért van a kötetben, mert nőként nehezített pályán dolgozik a parlamentben. Mivel nincs mögöttem kiadó, nem kell senkinek megfelelnem, csakis saját magamnak.
– Kerestél egyáltalán kiadót vagy csak magánkiadásban gondolkodtál?
– Az első kötetnél kerestem még kiadót, sikertelenül, nem érdekelték őket a nők. Nem bestseller könyvekről van szó, de nekem fontosak és mindent megteszek, hogy széles közönséghez eljussanak. Engem egyébként sem a pénz határoz meg, hanem hogy leültem és beszélgettem például Tompa Andreával vagy éppen Béres Ilonával. A könyv borítója is azt szimbolizálja, ami a legfontosabb számomra: egy láthatatlan háló, ami összeköt minket nőket, van egy közös sorsunk, a kis pontok pedig találkozási pontok, hiszen ha rengeteg női energia egyesül, akkor csodákra képesek a nők. Örülök, hogy Nyilassy Lili, a könyv grafikusa, vizuálisan meg tudta valósítani az ötletemet.
– Riportkötetet nem akartál?
– Én fényképész vagyok és képekben gondolkodom. Fontos a szöveg, de nem akarom, hogy a képek illusztrációk legyenek; a fotó legyen a középpontban. Természetesen fontos, hogy megismerjük az alanyokat, de nem akartam interjúkötetet. Pár éve elkezdtem leírni magamnak a fotózások történetét, őszintén, személyes hangvétellel, de ezek meglehetősen hosszú írások. Lehet, hogy egyszer majd lesz egy ilyen könyv is.
- A Nők Magyarországon III. című kiállítás február 26-ig megtekinthető az Eötvös10-ben.
