A Vashegyi György vezette Purcell Kórus és Orfeo Zenekar március 2-án itthon, a Müpa Régizene Fesztiválján, majd Hollandiában mutatta be Rameau Castor és Pollux című operájának koncertszerű előadását. Az előadásokat óriási érdeklődés, majd siker övezte. Judith van Wanroij holland szopránnal beszélgettünk.
– Ha jól tudom, először jogász diplomát szerzett és csak ezután fordult az éneklés felé. Mi történt?
– Az egész azzal kezdődött, hogy szerelmes voltam egy jazz-zongoristába. Sok időt töltöttünk együtt, tanúja voltam, hogy a zene mennyire át tudja hatni az egész életét. Én is valami ilyesmire vágytam. Miután megszereztem a jogi diplomámat, még nem éreztem késznek magam a nagybetűs életre, tovább akartam tanulni. Sikeres felvételit tettem az amszterdami zeneművészetire, ahol elkezdődött a második éltem.
– Mondhatjuk, hogy a barokk zenére specializálódott, azon belül is az újrafelfedezett, kevésbé ismert darabok szakavatott előadója. Mi vonzza ezekben a művekben?
– Különös belegondolni, hogy egy-egy sokáig elveszettnek hitt alkotást mikor adtak elő utoljára, kik és milyen formában hallhatták. Amikor ilyen zenei anyagokkal dolgozunk, mindig olyan érzésem van, mintha egy ajándékot bontanék ki. Nagyon sok olyan gyöngyszem van, amik tényleg a meglepetés erejével hatnak, és csak a tényleges előadásuk során derül ki, hogy milyen, zenetörténetileg fajsúlyos darabokról van szó.
– Sokat dolgozik együtt Vashegyi Györggyel, aki kutatóként és karmesterként is igazi mestere az említett művek bemutatásának. Hogyan találkoztak?
– A versailles-i Barokk Zenei Központ projektjein keresztül ismerkedtünk meg. Több nagysikerű előadásban dolgozhattam vele és számos lemezfelvételt is készítettünk. Az egyik legemlékezetesebb munka Jean-Baptiste Lemoyne Phèdre című művének felvétele volt, amit 2020-ban rögzítettünk. A darab megszólaltatása nagyon alapos kutatást igényelt, jelenetről jelenetre mentünk előre, miközben mindig több különböző érvényes út állt előttünk. Azt hiszem, hogy mindkettőnket lenyűgözött ez a folyamat és végül maga a végeredmény is.
– Legutóbb március elején léptek fel közösen. Először a Müpában, majd Hollandiában is Rameau Castor and Pollux című operájának koncertszerű előadását hallhatta a közönéség.
– Ezt művet 2008-ban ismertem meg, amikor a Les Talens Lyriques együttessel közösen adtuk elő. Azonnal beleszerettem abba az egyedi líraiságba, amit szinte csak a francia barokk és benne Rameau képvisel. Csodálattal hallgattam partnereim, Anna Maria Panzarella és Veronique Gens előadását. Nagyon örülök, hogy most újra előadtuk, ráadásul az első, 1737-es változatot, és hálás vagyok, hogy újra Veronique Gens mellett énekelhettem.
– A barokk zene az élete, de készített például felvételt Mahler és Gounod műveiből is. Mennyire kell máshogy énekelni a későbbi korok darabjait?
– Amellett, hogy adottságként kaptam, hogy egy viszonylag széles repertoárt tudok énekelni, törekszem arra, hogy minél inkább megőrizzem a hangom rugalmasságát. Mindent, amit éneklek, szívvel teszem és érzem magamon, ha a határaimat feszegetem, de őszintén szólva szomorú lennék, ha végletekig specializálódnom kellene.
– Milyen tervei vannak a közeljövőben?
– Nem vagyok tervezős típus és álomszerepeket sem dédelgetek. A jelenre szeretek koncentrálni. A legfontosabb számomra, hogy énekelhessek és az adott szerepben a legjobbat hozzam ki magamból.
