Ligeti György ugyanúgy tudott beszélgetni a kvantumelméletről, mint a középkori zenéről – valódi polihisztor volt. Rácz Zoltán, a Kossuth-díjas Amadinda Ütőegyüttes alapító tagja értékes barátságot ápolt vele élete utolsó tíz évében, most pedig, a zeneszerző születésének századik évfordulóján a Budapesti Fesztiválzenekarral együtt tiszteleg életműve előtt március 28-án a Zeneakadémián. Mit keres 100 metronóm egy színpadon? Hogy simul bele egy zenei anyagba az oroszlánbőgés? A Ligeti100 című koncerten minden kiderül. Interjú.
– Bár nem először lép fel a Fesztiválzenekar művészeivel, ilyen nagy létszámú együttest még nem vezényelt náluk.
– 2012-ben kaptam Fischer Ivántól az első felkérést, hogy a BFZ kortárs együttesével lépjek fel, akkor egyebek mellett Ligeti zongoraversenyét adtuk elő Fejérvári Zoltánnal. Az azóta eltelt években szinte visszajáró vendége lettem a BFZ kortárs zenei produkcióinak, és közreműködtem a Stravinsky- és a Bernstein-maratonon is. A közelgő ünnepi Ligeti-koncert viszont az első alkalom, hogy a szimfonikus zenekar előtt állhatok. Kivételes megtiszteltetés és óriási bizalom ez attól az együttestől, amellyel megalakulása pillanatától kapcsolatban voltam és vagyok.
– Milyen ember volt Ligeti György?
– Túlzás nélkül állíthatom, hogy Ligeti hagyta bennem a legmélyebb benyomást, amelyet valaha zeneszerzőtől kaptam.
– Ez minek volt köszönhető?
– Enciklopédikus tudású, igazi polihisztort ismerhettem meg benne, aki élete utolsó évtizedében megtisztelt a barátságával. Mindegy volt, hogy csillagászatról, matematikáról, kvantumelméletről vagy középkori zenéről volt szó, mindenben lebilincselő ismeretekkel rendelkezett. Tizenéves korában kitalált magának egy teljes országot, hozzá egy saját nyelvet, leírta az ország földrajzát, domborzatát, folyóit, a hegyekben fellelhető ásványokat és így tovább. Olykor, mikor megcsördült a telefonom és ő szólt bele jellegzetes magas hangján, mindössze annyit mondott: „Ligeti”, és én már tudtam, hogy egy újabb életre szóló élménnyel, tanítással leszek gazdagabb.
– A centenáriumi koncert művei között van olyan, amit nem sokan ismernek. Hogy állt össze a hangverseny programja?
– Szerencsére azt tapasztalom, hogy Ligeti reputációja, műveinek ismertsége örvendetesen megváltozott Magyarországon. Szeretném hinni, hogy ehhez az a nyolc éven át évi rendszerességgel jelentkező éltműsorozat is hozzájárult, amelyen az akkor még általam vezetett UMZE Kamaraegyüttes, a Concerto Budapest és a Pannon Filharmonikusok mellett a legkiválóbb hazai és külföldi szólisták léptek fel, akik mind elkötelezett előadói Ligeti zenéjének. A március 28-i centenáriumi koncertet indító darab különösen közel áll a szívemhez. Keletkezésekor még nem sejthettük, hogy ez lesz Ligeti utolsó befejezett kompozíciója. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel egy hét tételből álló dalciklus mezzoszopránra és négy ütőhangszeresre, Weöres Sándor verseire, akinek költészetéhez Ligetit különösen erős szálak fűzték. A darab ajánlása Károlyi Katalinnak és az Amadinda Ütőegyüttesnek szól –Metzben mutattuk be, 2000-ben. Ez Ligeti egyetlen műve, amelyet 1956-os emigrációját követően magyar zenészeknek komponált. A koncert programjának összeállításakor fontos szempont volt, hogy Ligeti mindhárom alkotói korszakából műsorra tűzzünk legalább egy jelentős darabot. Az 1956 előtti termésből a Román koncertet (Concert Românesc) választottam, a 70-es évekből pedig az elsöprő erejű San Francisco Polyphony című darabot.
– Arra azért büszke lehetett az Amadinda, hogy Ligeti darabot komponált az együttes számára.
– Ligetit 1990-ben ismertem meg személyesen, és szinte azonnal felvetődött egy számunkra komponálandó darab lehetősége. Akkoriban váltott zenei nyelvet, amiben döntő szerepet játszott, hogy megismerkedett a nyugat-afrikai népek zenéjével, ami elementáris hatással volt rá. Mi már akkoriban is játszottunk afrikai tradicionális zenét, nyilván ez alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Ligeti érdeklődéssel kezdte követni az Amadinda pályáját.
– A csellóverseny, amelyet Perényi Miklós játszik a koncerten, ismertebb mű, de az sem könnyű.
– A csellóverseny 1966-ban keletkezett, Ligeti második alkotói periódusának első évtizedében. Mint más versenyművei, ez a darab is hatalmas felkészültséget kíván meg a muzsikusoktól, elsősorban persze a szólistától. Perényi Miklóssal már többször is előadtuk a művet – ezek az alkalmak mind felejthetetlen találkozást jelentettek Perényi egyedülálló tudásával, amely mérhetetlen alázattal párosul. Boldog vagyok, hogy ismét együtt adhatjuk elő ezt a darabot!
– Úgy tudom, hogy a szintén műsoron lévő Poème Symphonique című darabját, amelyet 100 metronómra írt, a hatvanas években letiltotta a magyar televízió. Vajon miért?
– Fogalmam sincs, de ez ma már teljesen mindegy. Ligetit a 60-as években a sűrű szövésű polifónia érdekelte, több hangszeres művében is ráismerhetünk erre a zenei nyelvre. A Poème Symphonique 100 metronómjának mindegyike önálló szólamot képvisel, amelyek semmilyen értelemben nem alárendeltjei a többi szólamnak, ez a polifónia legfontosabb ismérve. A 100 hangszert a szerző által előírt módon kell egy-egy tempóértékre beállítani. Amikor elkezdődik a darab, a hallgató egy appercipiálhatatlan hangzó felületet hall. A gondosan felhúzott metronómok közül először a gyorsabban ketyegők állnak le, majd sorban a többi, egészen addig, amíg az utolsó is el nem hallgat. Közben az eleinte felismerhetetlen zenei szövetből egyre határozottabban bukkannak elő különböző ritmikai összefüggések. Amikor már csak az utolsó metronómok szólnak, az eleinte követhetetlenül sűrű hangzásból eljutunk addig, hogy szinte szólamonként hallgassuk a hangszereket és a köztük létrejövő ritmikus mintázatokat. Végül mér csak három hangszer szól, majd kettő, aztán már csak az utolsó, majd az is leáll. Csend. Megrendítő, drámai pillanat, ami a legtöbb hallgató lelkében mély nyomot hagy. Amikor előadtuk ezt a darabot Kapolcson, kijöttünk a templomból, ahol felléptünk, és odajött hozzánk egy idős néni, aki kívülről hallgatta a zenét és azt mondta: „Művész úr, ez csodálatos volt. Ez a zene olyan, mint az életünk.”
