Április 26-án koncertszerű előadásban mutatja be Verdi egyik ritkán játszott operáját, A lombardokat a Müpa. A produkciót külföldi és magyar szólisták, illetve az Ivan Repušić által vezetett Müncheni Rádiózenekar és a Bajor Rádió Énekkara vendégszereplésében hallgathatjuk meg. A lombardokról a nemzetközileg elismert horvát karmestert kérdeztük, aki specialistája a Verdi-operáknak.
– 2018-ban elindított egy Verdi-ciklust a Müncheni Rádiózenekarral. Mely operákat játszották eddig, és mit terveznek még?
– A sorozaton belül eddig három operát mutattunk be és vettünk fel lemezre: a Luisa Millert Marina Rebekával és George Peteannal, A két Foscarit Leo Nuccival – amit a budapesti közönség is láthatott –, illetve az Attilát Ildebrando D’Arcangelóval. Most A lombardok az első kereszteshadjáratban című operával foglalkozunk, ami után valószínűleg az Ernani következik Charles Castronovóval a főszerepben. Összesen 5–6 operát tervezünk bemutatni.
– Az említett operák kivétel nélkül Verdi fiatalkori terméséből származnak. Miért épp erre az alkotói szakaszra esett a választás?
– Számos Verdi-operát vezényeltem már, ha jól számolom, 17–18-at. Ezt a ciklust akkor kezdtük el, amikor a Müncheni Rádiózenekar vezető karmestere lettem, de több előzményt is lehet említeni. Egyrészt van egy híres, nagy múltú sorozatunk, a Vasárnapi koncertek, amelyen belül főleg operarészleteket játszunk. Volt egy olyan ciklusunk is, amelyben ritkábban előadott operákból és operettekből válogattunk, az elődöm például Lehár-műveket is bemutatott. Emellett pedig hosszú ideje együttműködünk a velencei Palazetto Bru Zane nevű koncertteremmel, ahol perifériára szorult francia operákat játszunk és készítünk belőlük felvételt.
Felmerült bennünk az ötlet, hogy mi lenne, ha a korai Verdi-operákat szisztematikusan bemutatnánk Münchenben. Ezek is mind magas zenei minőséget képviselnek, és nagyon illenek hozzánk, hiszen szorosan együtt dolgozunk a csodálatos Bajor Rádió Énekkarával. Az is szempont volt, hogy a Bajor Állami Operaházban nagyon ritkán szerepelnek műsoron Verdi korai operái, így nagy érdeklődést váltanak ki a közönség részéről. Ehhez jönnek még hozzá a kiváló énekes szólisták, akiknek a neve szintén sokakat bevonz.
– Említette, hogy A két Foscarit elhozták Budapestre is. Mi volt a benyomása a magyar közönségről?
– Csak jókat tudok róluk mondani. A 2018 őszén játszott operán kívül volt egy közös koncertem is Magyarországon Anja Harterosszal. Mindkét alkalommal lelkesen és szívélyesen ünnepelt minket a közönség, amely nagyon inspiratív tud lenni.
A lombardokat eredetileg 2020 tavaszára terveztük, de így is nagy öröm számunkra, hogy visszatérhetünk Budapestre. Hálásak vagyunk a Müpának és Bátor Tamásnak, hogy ismét meghívást kaptunk, és arra törekszünk, hogy a lehető legjobban közvetítsük a zenét és az érzelmeket. Reméljük, hogy újra egy szép közös élményben lesz részünk.
– Korábban dolgozott már együtt A lombardok szólistáival?
– Néhányukkal igen: két olasz énekessel, Piero Prettivel és Michele Pertusival volt már közös koncertem, illetve a magyar basszistával, Sebestyén Miklóssal A két Foscariban is együtt dolgoztunk. A női főszerepet alakító Nino Machaidzével viszont ez lesz az első közös munkám.
– Mit érdemes tudni A lombardokról?
– Az operát 1843-ban mutatták be Milánóban a Nabucco után. Az új darabbal a Nabucco hatalmas sikerét akarták megismételni, ez főleg Bartolomeo Merellinek, a Scala intendánsának állt érdekében. Egy nagy kórusoperáról van szó, amelyben az énekkar kiemelt szerepet játszik. A két leghíresebb kórusrészlet a Coro della Processione Gerusalem és az O signore, dal tetto natio.
Nagyon sűrű a koncepció, hiszen az opera témái között megtalálható a vallás, a hazaszeretet, a két nép közötti háború és egy családi konfliktus is. Csodálatos momentumoknak lehetünk tanúi, ahogy Verdi összeköti a zenét a drámai cselekménnyel. Például van egy tercett egy nagy hegedűszólóval, amely olyan éteri, titokzatos hangon szólal meg, mintha nem ebből a világból érkezne. De emellett sötét és agresszív is tud lenni a mű hangzásvilága.
Sokan úgy tartják, hogy Verdi legsikeresebb operája az utolsó, a Falstaff. Én úgy vélem, hogy igen is, meg nem is. Minél többet foglalkozom a fiatalkori operáival, annál jobban látom, hogy minden hangjegynek megvan a maga helye. Bár ezek a darabok látszólag egyszerű hangszerelésűek, komolyan kell venni őket, például egy-egy harmóniai megoldás nagyon megindító tud lenni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a korai operák nélkül nem mehetett volna végbe olyan fejlődés, amely a Falstaffig juttatta el az operairodalom egyik legnagyobb zsenijét.
– A müncheni pozíciója mellett Zadarban és Berlinben is vannak karmesteri feladatai. Hogyan tudja összeegyeztetni őket?
– Németországban az időpontok leegyeztetése nagyon korán elkezdődik, emiatt az embernek muszáj előre terveznie. Én olyan típus vagyok, hogy nem szeretem, ha teljesen tele van a naptáram. Fontosnak tartom, hogy legyen időm megfelelően felkészülni, és ne legyek nyomás alatt. Emellett pedig családos ember is vagyok, feleségem és három lányom van, akik egyfajta oázist és inspirációt jelentenek számomra.