Füzes Dániel fiatal korát meghazudtoló érettséggel és alázattal viszonyul hivatásához. Széles látókörrel rendelkezik, amelyet az elméleti tudás fontossága és a gyakorlati tapasztalat egyaránt meghatároz és alakít. Németországi kilátások ellenére még mindig kitart az itthoni víziók mellett, Hogy ne győzzünk című kisfilmje számos fesztiválon bemutatkozott már. A minőségi műfaji film ígéretes, újgenerációs titánjával beszélgettünk.
– Mesélsz arról, hogy milyen tanulmányokat folytattál? Ha jól tudom, több egyetemen is részt vettél különböző típusú elméleti és gyakorlati képzésben.
-Az ELTE BTK filmelmélet és filmtörténet szakra jártam először, második szakom a film mellett a történelem volt. Mindig is érdekelt a töri, bár ez a szak azért hagyott némi furcsa nyomot is bennem amellett, hogy egy széles körű tudást adott. (Nevet) Az ELTE után a METU-n jártam mozgóképművész szakra, ahol például Pálfi György is vezette az osztályunkat. A METU-t követően volt egy rövidebb „gyakorlati” időszakom, belekóstoltam videoklip-rendezésbe, VR-filmeket csináltunk és hasonlók, valamint folyamatosan rendező asszisztensi pozícióban dolgoztam különböző projektben. Az SZFE-re negyedik jelentkezésre nyertem felvételt, Szász János, Janisch Attila és Nagy Viktor Oszkár osztályába.
– Köztudott rólad, hogy egyaránt fontosnak tartod az elméleti tudást és a gyakorlati tapasztalatot, felkészültséget és korrektséget. Miért szükséges szerinted, hogy egy pályakezdő filmes bedobja magát a gyakorlatban is a mélyvízbe?
– Leginkább azért, hogy rádöbbenjen, milyen óriási felkészültséget, precizitást igényel a filmezés, és hogy később, amikor nagyban próbálja majd magát valaki, tudja azt, hogy ne szórakozzon, szívózzon a saját stábjával. Konkrét példa erre, hogy ha rendezőként átírsz egy oldalt egy nappal a forgatás előtt, és elvárod, hogy ez nekik is azonnal meglegyen, összeálljon, akkor tulajdonképpen nem tudatosul benned, hogy ezzel az apróságnak látszó húzással valójában kőkeményen megszívattál minimum 40 embert. A gyártási folyamatok milyenségét, az idő menetének betartását és folyását ilyen alkalmakkor lehet fiatalon leginkább elsajátítani.
Filmrendezőként a legfontosabb, hogy csapatban gondolkozz, és ne királyi trónban.
Nagyon fontos már korán alázatot, korrektséget tanulni, hogy később ne szaladjon el veled a ló, lásd a dolgok összetettségét, és kellő korrektséggel, empátiával viszonyulj a kollégáidhoz. Szerintem azonnal meglátszik egy rendezőn, ha nem dolgozott az asszisztenciában vagy a filmes produkció más gyakorlati területén. Más a metódusa, az attitűdje. Egy forgatás iszonyú nagy meló, pláne asszisztenciában, napi 12–14 óra folyamatos stresszben, készenlétben, kb. csak aludni jársz haza.
– Kit említenél eddigi tapasztalataid alapján meghatározó mentornak a pályádon?
– Janisch Attilát feltétlen meg kell említenem ide kapcsolódóan. Nagyon erős, gerinces ember, aki remek pedagógiai érzékkel állt mellettem és a társaim mellett mindig, különösen akkor, amikor az egyetem körül megindultak a borzalmak. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a három egyetem közül nekem egyértelműen az ELTE volt a legmeghatározóbb. Egyrészt azért is, mert ez volt az első. Pápai Zsolt és Varró Attila elképesztő meghatározóak számomra, hihetetlen tudással és világlátással rendelkező pedagógusok és filmelméleti szakemberek. Vajdovich Györgyi is, akivel azóta folyamatosan együttműködünk, scriptesként vesz részt a filmjeimben. Tudatosságra tanítottak.
Itt kaptam leginkább betekintést abba, hogy a művészeti és egyéb célokon túl a filmkészítés gyakorlat, pontosság, technika, szervezés, eszközismeret, nagy átgondolásokat követelő műfaj.
Illetve főleg azt a szempontot erősítették meg bennem, hogy minden egyes apró döntés, mennyire más jelentéssel bírhat a vásznon. Itt kaptam a legtöbb hasznos inputot, amelyekért azóta is hálás vagyok. Később, az SZFE-n alapszakon, gyakran éreztem, hogy vannak dolgok amiket már tudok, illetve idősebb is voltam a legtöbb osztálytársamnál – de mondjuk hatodszorra újranézni a Dr. Caligarit, azt én imádom! (nevet)
– A Hogy ne győzzünk című filmed után most Az utolsó lélek az ördögé című diplomafilmed utómunkálatai folynak. Mesélsz erről picit?
– Bíró Zsombor írta a forgatókönyvet, akivel már hosszabb ideje dolgozunk együtt, nagyon egy húron pendülünk. Filmünk egy erősen stilizált, magyar népmesei motívumokból és toposzokból építkező, westernelemekkel dolgozó testvérdráma. Három fivérről szól, akik hazamennek az apjukhoz, csak nem tudják, hogy ő szerződést kötött az ördöggel. Ez egy körülbelül 36 perces film lesz, sok részt a Hortobágyon forgattunk. Nekem mindig is nagyon tetszett a népmesei mitológia. Kicsit úgy írnám le ezt a filmet is, hogy magyar népmese, csak „erőszakosabban”.
– Miért érdekes számodra a népmesei mitológia?
– Ezt nehéz megmagyarázni. Egyrészről van egy nagyon intuitív rész, tehát szeretem, tetszik ez a világ a maga egyszerűségével, igazságaival, fordulataival, parabolisztikájával, akár szimbolizmusával és kétértelműségével. Másrészt engem rendkívül mozgat és érdekel a minőségi műfaji filmezés. Erről írtam a legutóbbi szakdolgozatomat, pontosabban arról, milyen szempontokat kell figyelembe venni a magyar műfaji filmezés során.
– Milyeneket?
– Ennek nagy részben elsősorban ipari feltételei vannak, de nem egyértelműen büdzséfüggő, hiszen léteznek ellenpéldák, hogy kb. nulla pénzből is lehet sci-fit csinálni. Az átlag nézőnek azonban van egy bizonyos elvárása egy műfajjal kapcsolatban (főleg ami a “production value”-t illeti), amit szem előtt kell tartani egy rendezőnek. Van-e elég időd, pénzed, szakmai kereted (értem ezalatt, hogy van-e olyan VFX-es vagy pirotechnikai csapatod, kaszkadőrök stb.). A szakmai képzettséged is fontos, tehát hogy képben vagy-e bizonyos műfajok szabályaival, van-e tapasztalatod. Van egy olyan markáns szempont is, amit sok helyen sajnos nem jól működtetnek, ez pedig a kulturális kontextus.
– Hogyan működik ez a kulturális kontextus itthon, illetve milyen személyes tapasztalataid vannak ennek kapcsán?
– Az első rövidfilmem az iskolai lövöldözés témakörét dolgozta fel. Ezzel az a probléma, hogy olyan eseményt dolgoz fel, ami Amerikában vagy Németországban létezik, itthon azonban nem. Egy-két marginális kivételtől eltekintve itthon ez a jelenség nem súlyponti probléma társadalmilag, ebből következően tehát ez a film kulturálisan, társadalmilag nincs megalapozva. Ha egy magyar filmben valaki előhúz egy pisztolyt, az egyszerűen nem ugyanaz, mintha egy amerikai vagy egy nyugati filmben tenné ezt valaki – egyszerűen kulturális okokból. Ezek mellett nyilván Amerikában rendelkeznek nagyjából 100 évnyi olyan műfaji filmes mítosszal (lásd ezer és ezer western, száz meg száz gengszterfilm és társai), amelyekkel mi nem.
A magyar és az európai film sokkal inkább a szerzői vagy művészfilmes talajra építkezett mindig is.
Iszonyú nyitottnak és érzékenynek kell lenni arra egy filmrendezőnek, hogy milyen tendenciák, témák, problémák vannak körülöttünk éppen, amelyre ha filmesen reagálunk, a nézőt is egészen biztos érdekelni fogja, és ehhez mért lesz a megítélés.
Például ha egy magyar rendező egy rendőrt tett meg filmjének főszereplőjévé, az régen sok problémát vont magára, egészen egyszerűen a magyar kulturális- és történelmi hagyománynak köszönhetően (ÁVH kötődés stb.).
Mégis, ennek ellenére, a szocializmus korábban is találunk példát olyan magyar rendőrre, aki jól működött mint főszereplő, anélkül, hogy démonizálták vagy kiröhögték volna, de ez éppen attól történhetett, mert rendőr volt ugyan, de mégsem teljesen szabályos. Ez a figura az olasz Piedone sorozatra alapuló, úgynevezett Ötvös-Csöpi filmekben található Bujtor István által játszott Ötvös „Csöpi” Tibor. Ötvös Csöpin nincs rendőrruha, nem hord fegyvert és lényegében nem is a hivatalos állami szervezethez tartozik. Emellett dramaturgiailag is megsegítették azáltal, hogy a vele együtt dolgozó többi megjelenő rendőr, főképp állandó partnere, dr. Kardos Tibor, következetesen inkompetens szereplőként van bemutatva. Természetesen ezek a jelenségek, a rendőrökhöz kapcsolódó köztudati előítéletek és asszociációk, folyamatosan változnak vagy változhatnak, ezeket mindig jelen-időben kell újra megvizsgálni.
Egy másik példa, ami a díszletvilágot érinti, amit a magyar néző gyakran tapasztalhatott, főleg magyar vígjátékokban és romkomokban, hogy olyan lakások és díszletek vannak következetesen jelen, amik egy átlag magyar polgári lakást nézve egyszerűen nem életszerűek. Ezek a lakások rendszerint nagyok, sterilek, és némi túlzással, olyanok mintha egy IKEA katalógusból vágták volna ki őket, többnyire erős felsőközéposztályi benyomást keltve, amik elsősorban azért is válnak hiteltelenné mert ez a bennük lakó szereplők szakmájával és anyagi hátterével nem egyeztethető össze (példaként említhetjük a Poligamy (2009) című filmben szereplő forgatókönyvíró és annak egyetemi tanársegéd párját, vagy a Csak szex és más semmi (2005) színházban dolgozó szereplőit). Nagyon fontos, hogy mi a mi magyar populáris mitológiánk. Mi illeszthető hitelesen a közérzetünkhöz – idealizálástól függetlenül, hogy ne legyen didaktikus sem? A műfajiság előfeltétele a hiteles közérzetre való reflexió. A népmese szerintem ebből a szempontból nagyon érdekes alap lehet.
– Milyen kilátások, tervek vannak a közeljövőre nézve?
– Szeptemberig látom a horizontot, hogy mi lesz aztán, nem tudom. Jelenleg Bíró Zsomborral fejlesztünk egy forgatókönyvet az Inkubátor program keretein belül, meglátjuk, mi lesz, mit lehet vele kezdeni. Az is egy lehetőség, amit többen csinálnak, hogy becsatlakozol abba a hullámba, hogy nulla pénzből csinálsz filmet, mint például Hajdú Szabolcs, Reisz Gábor, Schwechtje Mihály vagy Pálfi György. Nyilván nem túl kényelmes és kellemes, hogy komoly szakmai háttérrel és képzésekkel ilyen „amatőrfilmes” tendenciák mentén kell forgatni, de azt gondolom, mindent meg kell tenni, amit csak lehet, ha elhivatott az ember.
A no-budget nyilván a kamaradrámákban való filmes gondolkozást hozza elsősorban, vagy külföld is szóba jöhet, de ezt szeretném legkevésbé. Most Potsdamban egy fesztiválon szerepel egyébként egy filmünk, a Hogy ne győzzünk. Ez Jászberényi Sándor novellájának adaptációja. Három–négy téma mozgat leginkább, ami itt is megjelenik. Ez a klasszikus férfikép, az erőszak és következményei, illetve a következmény tudatosság kérdésköre. A Hogy ne győzzünk a vezeklés témakörét vizsgálja egy agresszív környezetben, Budapest egyik külvárosában. Mi az igazán felelősségteljes, korrekt, férfias gesztus? Remélem, hamarosan elérhető lesz nyilvánosan, egyelőre javában fesztiválozik még.
