A soros EU-elnökség átadása alkalmából június 27-én a Mátyás-templomban adott hangversenyt a Huelgas Ensemble. A koncertről Végső Zoltán írt kritikát az Élet és Irodalom oldalán.

- hirdetés -

„Az EU Tanács elnökségét – kulturális értelemben – Belgium a Huelgas Ensemble koncertjével adta át Magyarországnak, aminél szebb gesztust aligha lehet elképzelni. A burgosi, vélhetően 1300-ban keletkezett Huelgas-kódexról elnevezett énekegyüttes a középkori és reneszánsz többszólamú európai énekkultúrának szenteli munkásságát 1971 óta, a zenetudós Paul Van Nevel vezetésével.

(…) Van Nevel a koncert elején kérte, hogy a darabok között ne tapsoljunk. A 45 percnyi műsoridő rövidnek tűnhet, azonban a Huelgas Ensemble nagyon szépen vezetett végig bennünket a polifonikus művek lépcsőfokain, és ezzel teljes képet kaptunk. Az időív lépcsőfokai egyszer bukkantak, úgy éreztem, szándékosan. Cipriano de Rore jelentős madrigálszerző, a kromatika egyik első mestere. Az ő darabját harmadikként énekelték úgy, hogy négy férfi tag plusz Van Nevel középre kiültek, és mintegy kamaraénekeltek. Megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy a kromatikának már Gesualdo előtt ilyen erős megjelenései voltak, majd innen vissza a repertoár legrégebbi művéhez, a még az ars novába visszanyúló Johannes Symonis Hasprois szerzeményéhez az 1300-as évek végére. Innen aztán Jean Moutontól (aki a majdani velencei iskola alapítójának, Adrian Willaertnek volt a mestere) az est legismertebb szerzőjéig, Orlando di Lassóig.

A könnyed, világos tónusú előadás közben számtalan kérdés cikázhatott az ember fejében, hiszen nem mindennap hallunk ennyire éterien tiszta éneklést, amely mögül sugárzik a történelmi tudat. Nekem egyfelől az jutott eszembe, hogy valamelyest népdalszerű szerepe lehet a belga kultúrában a reneszánsz polifóniának, hogy így életben maradhatott, és ezzel egyszerre járul hozzá az évszázados kulturális kontinuitáshoz. És ebből következik az a karéneklési hagyaték, amely személyenként nem is törekszik a mimikrire; az egyetlen, alt és mezzo közötti énekest leszámítva senkinek nem volt „csinált” hangja, nem voltak szólisztikus képességeik. Még a ruházattal is azt üzenték, hogy mi ugyanazok vagyunk, akik ti; nincs ugyanis egységes fellépőruha, szinte hétköznapi a megjelenés, a férfiaké legalábbis. Az összkép, a közös éneklés azonban gyönyörű, ez a zene ebben az előadásban tényleg a hangok és az emberi elme találkozásának kitüntetett történelmi pillanatáról szól egy jelentőségében nem hasonlítható mai történelmi pillanatban (EU Tanács elnöksége); de a gesztusértéke nagy.”

A teljes kritika az Élet és Irodalom oldalán, ide kattintva olvasható.