Túl sok a koncert, és túl elit ez az egész komolyzenei világ – véli Bősze Ádám zenetörténész, zenekritikus, zenetanár, műsorvezető, a komolyzenei stand-up műfajának magyarországi megalapítója, zenei antikvárius, akivel arról beszélgettünk, hogy előadóként hogyan éli meg a magyar komolyzenei életet.
– Tucatnyi tevékenységed a nyilvánosság előtt zajlik, ezért közszereplőnek lehet tekinteni, te is így definiáltad magad. Megállja ez a helyét?
– Én mostanában magam inkább zenetörténészként határoznám meg, közszereplőnek legfeljebb a komolyzenei világon belül tekintem magam. A műsorvezetést már régebben befejeztem, a stand-upot vállalom – korábban két évadon keresztül jártam ezekkel a fellépésekkel az országot –, de egyre ritkábban művelem. Fellépéseim a komolyzenei stand-up kategóriájába tartoznak
– Mi az, amit még ezeken felül vállalsz?
– Esztergályos Károly rendező szerint – akivel tisztáztuk azt a félreértésemet, miszerint nem ő nem vett fel a Színművészeti Főiskolára –, amit én csinálok, nem áll távol a színészettől. Az ő szavaival: „te is mutatványos vagy”. Én elfogadom ezt a frappáns kifejezést.
– A nyár elejéig a hét csaknem minden napján voltak stand-up fellépéseid, köztük az általad országszerte vezetett zenetörténeti séták.
– 2017-ben, amikor elkezdtem a komolyzenei stand-upot, úgy érzem, hogy valami újat csináltam. A műfajt valamilyen formában előttem mások is művelték, gondoljunk csak Viktor Borgéra, aki kiválóan zongorázott és zenekar közreműködésével stand- upolt, vagy akár Leonard Bernsteinre, aki élvezetesen magyarázta el az általa vezényelt művet.
Én azonban ezt másképp közelítettem meg. Szerintem a stand-upban egymást kell kövessék a poénok. Ez általános témákban viszonylag egyszerű, mert bárhova nyúlhatok, a téma az utcán hever. A komolyzenére meg az operairodalomra koncentrálva ugyanez bizony nehéz. Ezért belefutottam egy zsákutcába. Megcsináltam ugyan az első stand-upot 2017-ben, rá másfél évre egy másikat, és ezek sikerére is építve meghirdettem az angol nyelvű fellépést, amivel az edinborough-i fesztiválon akartam debütálni. Csakhogy ezt elvitte a Covid.
Majd megkerestek Litkai Gergelyék, és felajánlottak egy szerződést a Duma Színházzal. Végiggondoltam az ajánlatot, és eldöntöttem, mégsem akarok stand-upos lenni. Igyekeztem befejezni ezt a műfajt, és elkezdtem egy kicsit komolyabb, az infotainment kategóriába tartozó előadásokat tartani. Most is csinálok ugyan egy sorozatot, amit stand-upnak neveztem el, és amelyben néhány alkalommal a legutóbbi könyvem tartalmát foglalom össze a közönség számára.
– Mi volt a mérföldkő, hogyan fordult át zenetörténeti előadássá?
– 2021-től kezdve tartok ilyen esteket. Itt is az a lényeg, hogy az emberek nevessenek, az infotainment előadásokba is mindig igyekszem egy kis humort csempészni.
– A szónak nagyobb az ereje a zene megszerettetésében, mint magának a zenének?
– Erre a Bartók Rádióval való kapcsolatom ismertetésével tudok felelni. Meghirdettek egy pályázatot, és éppen olyan helyzetben voltam, hogy ha valaki legalább a járulékaimat befizeti, és megmondja, hogy mit kell ezért csinálni, akkor el kell fogadnom. A Bartók Rádióban jól éreztem magam, hagyták, hogy a saját egyéniségem érvényesüljön. A közönséget – illetve ebben az esetben a hallgatókat – én sokkal fontosabbnak tartom, mint egy átlagos előadóművész. A Muzsikáló reggelben mindig reagáltam a műsorhoz érkezett véleményekre, még a rosszmájú kritikákra is.
Akkor is, ma is fontos számomra, hogy észleljem a közönség visszajelzéseit, legyen az akár pozitív, akár kritikus, beépítem ezeket a mondandómba, és reagálok rájuk. Ma már ténylegesen a közönségből élek.
– Ezt hogyan kell érteni?
– Úgy, hogy a komolyzenei előadóművész leginkább, de talán akár 95%-ban állami támogatásból él, honoráriumát nem a közönség által kifizetett jegy árából fedezik. A komolyzenei életben a közönségnek nincs akkora súlya, mint a könnyűzenében. Az én esetemben azonban fontos, hogy érzékeljem a közönség hozzám eljutó igényeit, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak és teljesítsem, reagáljak azokra.
– A közönséget a sztori is magával ragadja, nemcsak a zene. Szükség van rá. Mi adja el jobban a komolyzenét: a sztori vagy a zene?
– Csak a zene. Vagy mégsem? Valójában nem tudom. A közönséggel ugyanis nem gyakran találkozom. Koncertre alig tudok járni, mert általában esténként vannak az előadásaim, és ez legtöbbször heti 6 fellépést jelent. A Bartók rádiós időkben sokat jártam koncertre közvetíteni, akkor meg nem a nézőtéren voltam, hanem egy közvetítői fülkében.
Nekem ezzel kapcsolatban inkább az a véleményem, hogy az interpretáció és a kapcsolódó tények, történetek ismertetése fontos, mert ezekkel közelebb lehet hozni az emberekhez a zenét, azt, amit mint olyat nem tudnak és nem is fognak megérteni. A zenész lehet, hogy technikailag érti a zenét a struktúrája vagy felépítése szempontjából, vagy az összhangzattan oldaláról, egyszerűen a zene mesterségét érti. A zenét úgy megérteni, mint egy regényt vagy egy naturalista festményt, nem fogjuk.
El tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy ha a zene önmagában nem hat az emberre, akkor az egészet megette a fene. De véleményem szerint szükség van arra, hogy az embereket valami – a sztorik, a hangulat, a környezet – közelebb hozza a zenéhez.
– Miért érzed annak a szükségét, hogy beszélj az embereknek a komolyzenéről? Hiszen járnak koncertekre, operába, hallgatják a lemezeket és a Bartók Rádiót.
– Nekem a klasszikus zenei élet felépítésével vannak gondjaim. Azzal, amit csinálok, lazítani próbálom ezt a végtelenül bemerevedett, már-már templomi struktúrájú szokásvilágot. Egy bizonyos kiválasztott réteg, amely egyébként meg tudná fizetni a jegyeket akár tripla áron is, tulajdonképpen az állam pénzén élvezi a Müpának vagy a Zeneakadémiának, a Kodály Központnak és a többi zenei intézménynek a kínálatát. Templomi hangulatban és komolysággal mennek a koncertekre. Nem vágynak arra, hogy valami olyan művészi élmény érje őket, amitől kifordul az életük a sarkából, arra, hogy zokogva vagy kacagva menjenek haza.
Úgy gondolom, hogy túl sok a koncert, és túl elit ez az egész világ. Én a magam tudásával arra igyekszem felhívni az emberek figyelmét, hogy lazuljanak már el egy kicsit.
– A mai közönség nem mer tapsolni?
– Joseph Haydn Angliából azt írta haza Bécsbe 1797-ben, hogy a szimfóniájának az összes tételét megtapsolták. Sikerét azzal is illusztrálta, hogy a 2. tétel után a közönség addig tapsolt, amíg azt meg nem ismételték. Ha ma egy vezető karmesternek elmondanád, hogy a 2. tételt meg kéne ismételni, ha tapsolnak, azt felelné, hogy ezzel fölborulna a hangnemi rend, meg az előadás struktúrája, vagy tönkre tenné a hangfelvétel minőségét.
A mai koncertlátogatók teljesen be vannak feszülve, nem mernek tapsolni. Ha valaki mégis úgy gondolja, hogy ha tetszik neki valami, akkor összecsaphatja a két kezét, azt bunkónak gondolják. Ilyesmi legfeljebb az operában fordulhat elő egy-egy ária után, mert az opera műfajától ez nem áll távol. De például New Yorkban a Metropolitan Operában Peter Gelb igazgató megtiltotta az énekeseknek, hogy megismételjenek egy áriát. Talán csak egyszer fordult elő, hogy Juanito Floreznek megengedte, amikor Az ezred lányában kiénekelt kilencedik magas C után a közönség követelte az ismétlést. Nem volt más választása, olyan nagy volt az ováció.
Missziónak tekinted azt, amit csinálsz?
– Nem mondanám, ez üzleti tevékenység is. Ha olyasmit találok ki, amire nincs kereslet, azt nem csinálom. Például az első előadás-sorozatom a zeneszerzők halálos betegségeiről szólt, amire a publikum egyáltalán nem volt kíváncsi. Amikor a zeneszerzők szerelmi életéről adtam elő, arra rögtön bejött a közönség. A piaci igényeknek megfelelően dolgozom.
Szenteljünk egy-két mondatot a Douwe Egberts Dallamok koncertsorozatnak, egyik első munkádnak.
– A Magyar Televízió felkérésére kezdtem el hangversenyeket közvetíteni. Talán az első közvetítésem egy Csajkovszkij-koncert volt, a Filharmóniai Társaság zenekara akkor az Operaházban lépett fel Kobajasi Kenicsiró vezényletével. Nem sokkal ezután felkértek a Douwe Egberts Dallamok Alapítvány koncertsorozata házigazda szerepére és rádiós-televíziós közvetítésére. A sorozat címe „A siker kapujában” volt, a mai vezető művészek többsége ezen a fórumon debütált. Gát György, az akkoriban híres Família Kft. és a Linda sorozatok producere engem a Douwe Egberts koncerteken látott. Sztárt akart belőlem faragni. Nála vezettem zenei vetélkedőket, szerencsejáték műsorokat, amit a Magyar Televízió Zenei osztálya annyira zokon vett, hogy le is vettek a képernyőről. Amikor Gátnál lejárt a szerződésem, hirtelen elvesztettem a biztos anyagi forrásokat. Dolgoztam még kerületi kábeltévéknek, de végül a Bartók Rádió felkérése húzott ki a bajból.
– Hogy muzsikál az antikvárium?
– Elkezdtem a gyűjteményemből eladogatni néhány dolgot, és kiderült, hogy ebben van üzlet. 20 éve viszem a zenei antikváriumot amolyan B tervként arra az esetre, ha a média világa számomra már nem működne.
Most már nagyon jól megy a szabadúszó élet. Sokáig kottákba és könyvekbe fektettem a pénzem, sokat vásároltam. Most elkezdtem átfordítani az egészet az eladási oldalra. És persze mennek az előadások is, heti hat nap.
