Fejérvári Zoltán zongoraművész Bach négy partitáját adta elő december 12-én a Zeneakadémia Nagytermében. A koncertről Fazekas Gergely zenetörténész írt a 444 Jó blogján.
- hirdetés -
„Ahogy a december 12-i koncerten a fekete pólójára húzott egyszerű zakóban, szálfa egyenes tartással, alkatából fakadó eleganciával komótosan kisétált a Zeneakadémia színpadára, hozzá se kellett érnie a billentyűkhöz, hogy érezzük a lényéből áradó zenét. A puszta jelenléte Bachhal telítette a teret. Aztán persze leült a hangszerhez. Eljátszotta a c-moll paritát, a záróakkord után felállt, meghajolt, a közönség tombolása közepette békésen kisétált, visszajött, leült, eljátszotta a B-dúr partitát, felállt, a tapsvihartól érintetlenül, mindenfajta sietség nélkül kiment, visszatért, eljátszotta az a-moll paritát, és ezután alighanem csak azért tartottak szünetet, mert ezt diktálják a modern hangversenyrendezés konvenciói. Szíve szerint talán egyvégtében adta volna elő mind a hat művet, csak hát ott voltunk mi is, a közönség, és kénytelen volt tekintetbe venni szellemi befogadóképességünk határait.
(…)
Fejérvári Zoltán kezében otthonosan érezték magukat ezek a zenék – barokk korszakkal foglalkozó zenetörténészként, és e zenék közeli barátjaként én legalábbis így éreztem. A stílusosan kivitelezett 18. század eleji tánctételek ugyanakkor mégsem váltak puszta műfajtörténeti demonstrációkká, hanem intenzív érzelmi élményt is jelentettek, éppoly letaglózóak és felkavaróak voltak, mint a legnagyobb Bach-zongoristák interpretációi. És Fejérvári Zoltánnak egyetlen teátrális gesztusra, egyetlen hátravetett hajtincsre, egyetlen túljátszott mimikára nem volt szüksége, hogy zsigeri hatást gyakoroljon a hallgatóra. Zongorázásának tisztasága (technikai részletkérdés: egyáltalán nem használta a pedált), billentésének koncentráltsága, az előadásából sugárzó szigorú rendezettség mögött végig érezni lehetett a tomboló energiákat. A szilárd kőzetrétegek alatt a mélyben őrjöngő lávafolyamot.”
A cikk teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
