Lendvai Ernő zenetörténész, zenetudós, egyetemi tanár 1925. február 6-án született Kaposváron és 1993. január 31-én hunyt el Budapesten.
- hirdetés -
Lendvai Ernő, a 20. század egyik legjelentősebb magyar zeneteoretikusa a háború végétől Kósa György és Antal István zongora szakos hallgatója volt a Zeneakadémián. Diplomáját 1949-ben szerezte meg.
Pályáját egy szombathelyi zeneiskola vezetőjeként kezdte, ahol felesége is tanított. 1954-től Győrben, 1957–1960 között Szegeden tanított. 1954–1956 között és 1973–1983 között a Zeneakadémia oktatója volt. 1960–1965 között a Magyar Rádió zenei rendezőjeként dolgozott. 1965-től a Művelődéskutató Intézet főmunkatársa volt.
Lendvai Ernő neve elsősorban Bartók-kutatásai révén ismert világszerte. Még zeneakadémista éveiben, alig néhány évvel Bartók halála után – amikor a zeneszerző műveit igen szűk szakmai réteg ismerte Magyarországon – kezdett el dolgozni a bartóki hangrendszer szisztematikus elemzésén.
Az aranymetszést hallva elsőként a geometria juthat eszünkbe. De mi van, ha a klasszikus zene mesterműveire vagy éppen a jazz nagyjainak rögtönzött remekeire gondolunk? Hogyan jelenik meg a zenében az a korokon és stílusokon átívelő arány és mérték, amelyet az aranymetszés szimbolizál?
Lendvai Ernő zenetudós munkásságának fókuszában ennek, a zenei folyamatok mélyén felsejlő „organikus rendnek” a megfejtése állt. A kutató a legnagyobbak – Bartók mellett többek között Verdi, Mozart és Wagner – műveit elemezte, majd eredményeit az ún. tengelyrendszer modelljében összegezte.
A nemzetközi elismertségnek örvendő rendszerrel nemcsak a klasszikus összhangzattant reformálta meg, de kaput nyitott a zenei diszciplinán túlmutató kérdések felé is. Publikációi gyakran váltottak ki szakmai vitákat, kontroverziókat.
Lendvai Ernő a zenetudományok doktora címet 1986-ban kapta meg; 1992-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki. Élete utolsó szakaszában nagyszabású számítógépes kutatóprogramon dolgozott. Munkáját hirtelen halála szakította félbe 1993-ban.
(Via Parlando, Papageno)
