Ahogy arról beszámoltunk, 90 éves korában, hosszú, súlyos betegség után február 25-én elhunyt Rados Ferenc. Egykori kollégái, tanítványai közül Frankl Péter szerkesztőségünknek írt, Fischer Iván és Kokas Katalin a Facebookon emlékezett meg a zseniális muzsikusról.
- hirdetés -
Frankl Péter Liszt-díjas, Pro Cultura Hungarica-díjjal kitüntetett zongoraművész:
„Nagy megdöbbenéssel hallottam Rados Feri halálhírét. Régi kollegák voltunk, mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk. Mindig meghatódtam, amikor eljött koncertjeimre, később feleségével, Ritával. Én is emlékszem egy nagyszerű koncertjére a Vigadóban, ahol többek között két Scriabin-szonátát is játszott. Utána elragadtatással mentem gratulálni, mire Ő azt mondta, ez a szörnyűség tetszett neked?
Hát ilyen volt Ő, a legnagyobb szigorral talán saját magával szemben. Már régóta legenda hírében állt, nemcsak Magyarországon, de az egész világon. Mindenki felnézett rá, még világhírű hangszeresek is. Kilencvenedik születésnapjára még gratuláltam, és ezt nekem megköszönve megbocsájtotta… Nagy űrt hagy maga után. Feleségem, Anni is nagyon szerette Őt és igen nagyra tartotta.
Nagy szeretettel és szomorúsággal gondolunk Rá,
Frankl Péter”
Fischer Iván Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója:
„Rados Ferenc, Magyarország leginspirálóbb, legeredetibb, legőszintébb zenésze, generációk meghatározó tanára, a nagy különc, a démoni nevetésű kételkedő, akihez az egész világból zarándokoltak a legnagyobbak, hogy egy-egy órán megvilágítsa nekik a remekművek rejtelmeit, ma reggel meghalt Deák Ferenc utcai lakásában.
A Deák Ferenc utca 10-es ház csillagos ház volt 1944-ben, a Rados családnak nem kellett elköltöznie, csak befogadnia más zsidó családokat, például Baracs Amália nagynénémet, anyukájával. Gyorsan mentek a telefonok, hogy mégse csupa vadidegen költözzön be, így legalább négykezesezni tudtak, miközben fent az emeleten a rettegett hegedűtanárhoz, Rados Dezsőhöz jártak a tanítványok, amíg hidak voltak a Dunán. A kis Feri egyszer átment a szobán, miközben apja a mosdóban volt, és csak odasúgta az ácsorgó tanítványnak:
Nem kell mindent elhinni, amit a papa mond.
Az apa hihetetlenül szigorú volt, vele is. Feri sokat mesélte nekem később, hogy időnként lement az utcára, megnézni, mennyire nőnek lent a hullahegyek.
Megkértem, jöjjön el egy-egy zenekari próbámra, adjon tanácsokat. Soha senkitől nem tanultam annyit a darabok lényegéről, mint tőle. Röntgenszeme volt, belenézett a kottába, vakarta a feje búbját, és mondott valami olyan lényegeset, ami teljesen megváltoztatta a művekről addig kialakult képemet
Kellemetlen tanár volt. Ha valakinek csak a dicséretek adtak szárnyakat, Feri ezeket gúnyosan, kéjesen, kímélet nélkül letöredezte. Tőle csak az tudott tanulni, aki örült megsemmisítő kritikájának is, ha az valami fontosra mutatott rá. Ha hiúsággal találkozott, kegyetlen tudott lenni, vissza kellett valamit adnia abból, amit zsarnok apjától és a hullahegyek emlékétől kapott. Mégis ő volt az egyik legmelegszivűbb ember, akit ismertem. Rita elvesztése nagyon megtörte, utána csak nagyon ritkán tudtuk kimozdítani depressziójából. A világ nagyon üres lett nélküle, talán, talán a sok tanítvány továbbvisz valamit abból a hatalmas zene iránti szeretetből, ami életét teljesen kitöltötte. Nyugodjon békében,
Fischer Iván”
Kokas Katalin Liszt Ferenc-díjas hegedű- és brácsaművész:
„Tanár Úr,
lesz egy új fesztivál Kaposváron…Pekka is ott lesz, Kocsis is, Joshua Bell…meg még oly sok jó barát. Azért hívjuk, hogy hát arra gondoltunk, végülis tanár úr is játszhatna valamit…ott a kaposvári kis intim közegben…barátok között….”
Így indult a beszélgetésünk telefonon. Mellettem Barnabás vezetett az autóban. S Tanár Úr annyit mondott, hogy: “nem tartom lehetetlennek…amolyan oldalkerékként gondolhattok rám”.
Amikor Rados 25 év kihagyás után újra színpadra lépett Kocsis Zolival, a kaposvári református templomban, 40 perc extra időt igényelt, az utcán hosszan kígyózó sor templomba terelése s életünk legemlékezetesebb pillanata következett, ahogy a mester és tanítványa a színpadra lépett, 800 ember küszködött a könnyeivel…s megszólalt a Schubert f-moll Fantázia…
S az első Kaposfesten Joshua Bell-lel (s Barnus, Dóri, s jómagam) Dvorak zongoraötösét, Pekka Kuusistoval és Zempléni Szabolccsal Brahms Kürt Triót, Kocsis Zolival a zeneiskola színpadán Kurtág Négykezeseket , Nyesterenkoval pedig Musorgsky dalokat adott elő… Oldalkerékként….visszatért a színpadra.
S ez futótűzként terjedt el mindenhol. Gyakorlatilag Rados attól fogva, 25 év után újra koncertezett. Egy generáció felnőtt anélkül, hogy színpadon hallhatták s visszatért a mester. Az utolsó koncertje szintén velünk volt, BMC 2020 Festival Academy Budapesten, Barnabassal Mozart-Schumann-Beethoven Szonáták…. Csodálatosan. Azt mondják, kétféle zenész van a világon, aki játszott már Radosnak s aki nem. A Covid alatt Rita néni nagyon boldog volt, mert Rados jött az üres ZAK-ra, maszkban, hófehér kesztyűben s Bartók Kvartettekkel foglalkozhattunk Vele…
Így újra “tanított” a Zeneakadémia szent falai között ahol hivatalosan 1995 óta nem tanított. 30 órán át, mind a 6 Vonósnégyesen Barnabással, Vashtival, Joniannal együtt dolgoztunk. Már nincs közöttünk Kocsis, nincs közöttünk Rados. De ez így leírva elképzelhetetlenül irracionális.
Belénk vésődött egy radosi szemlélet, egy radosi állandó megkérdőjelezés, radosi gondolkodás. Halljuk azt a nevetést-hahotázást-kinevetést, halljuk az első mondatát, ahogy megjegyzi, “na, én ebből egy szót sem értettem…”s aztán az a feladatunk, hogy már magunktól megpróbáljuk azt a valamit kitalálni, hogy merre tovább, nélküle. Mert Neki is tartozunk ennyivel.”
