Sós Bálint Dániel Minden Rendben című filmje, amelyet beválogatott elsőfilmes versenyprogramjába a 75. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, március 20-tól látható a mozikban. „Évek óta tartó töretlen lelkesedéssel vártam, hogy ez a történet kiszabaduljon a fejemből, és bátran, szabadon, de céltudatosan létrehozhassam közösen egy lelkes és tapasztalt csapattal” – nyilatkozta Sós Bálint Dániel a film forgatásán.

– Az én olvasatomban a film nem csak egy balesetből eredő morális dilemmáról szól, hanem arról is, milyen szülőnek lenni…

– Szerintem a kettő szorosan összefügg. Itt nyilván egy konkrét erkölcsi kérdésről van szó, de alapvetően a szülőségnek ez a tematikája, mert ilyen idős gyerekeknél egy csomó ilyen dilemma jön szemben nap mint nap. Mert szülőként nemcsak életben tartod a gyereket, de az életre neveled, és közben sorba jönnek az apróbb dilemmák is folyamatosan – ez éppen elég drámai ahhoz, hogy filmre vigyük. Számomra azért tragédia ez a film, mert nincs benne jó út vagy rossz út. Bár morális dilemmáról beszélünk, valójában ez attól dilemma, hogy mindkét oldalról teljesen valid szempontok állnak szemben egymással, amit egy szülő érez, akár a való életben is. Mert van egyfajta igazságérzetünk azzal kapcsolatban, hogy milyen tettnek milyen következménye kéne, hogy legyen, és van egy iszonyatosan elszánt anyatigris mindenkiben, ami azonnal nagyon simán felülírja a magasröptű elképzeléseket, ha a saját gyerekünk jövőjéről van szó. Amint rólunk, és még inkább a gyerekünkről van szó, minden ilyen morális kérdésnél rögtön elkezd a talaj kicsit iszapossá válni, és már nem olyan biztos, hogy az a jó megoldás, amire más gyerekének esetében rögtön rámondanád, hogy mit kéne tenni.

– Találtad már magad hasonló helyzetben?

– Hát persze, de nyilván nem egy ilyen horderejű dologban, de tulajdonképpen erről szól a nevelés. Nem is dilemma, de megdöbbentő, hogy csomószor milyen szakadék feszül aközött, amit mondok a gyereknek és aközött, hogyan viselkedek előtte, és ez egy nagyon komoly tapasztalat nekem. Azt látom, tök mindegy, mit mondok, mert magasról tesznek rá, viszont ahogy viselkedek, abból úgy megtapad minden, hogy az félelmetes, és a kettő közötti különbséget ezerszeresen kapom vissza. Olyan tükröt állítanak elém azzal kapcsolatban, hogy mást mondok, és másként viselkedek, hogy csak na. A legalapvetőbb például az, ha üvöltve mondom nekik, hogy ne sikoltozz már! – és ott helyben én vagyok a két lábon járó önellentmondás.

– Első játékfilmedet készítetted el. Mi volt a legnagyobb félelmed ezzel kapcsolatban?

– Szerencsére nem jártam filmes iskolába, viszont nagyon sok reklámot, kisfilmet és videóklipet forgattam előtte, szóval vizsgadrukkom nem volt magával a forgatással kapcsolatban. Viszont volt egy pici drukkom azzal kapcsolatban, hogy még sosem forgattam ilyen sokáig, ilyen sok napot egymás után. Ezzel kapcsolatban abszolút pozitívan csalódtam magamban, mert a végtelenségig tudnám csinálni, nem volt annyira megterhelő, mint amire számítottam. Minden filmnél a legnehezebb dolog a konzisztencia elérése, mind látványban, mind színészi játékban, minden tekintetben. Minden jó író-rendező esetében az a cél, hogy valami annyira egységes legyen, hogy nem is tudod elképzelni, hogy bármi más formátuma legyen, és a gondolatból következzen a tematika, abból következzen a sztori, a sztoriból a karakterek, a karakterekből a világ, amiben ez az egész játszódik, a világból a kinézet. Mondjuk úgy, mint az Amelie csodálatos élete esetében. Aminél azt érzed, hogy mennyire beletaláltak mindennel, hogy mennyire passzol a sztori, a látvány, a karakterek. Legyen szó krimiről vagy akármiről, és szerintem az egyik legnehezebb rendezői feladat, hogy ezt a konzisztenciát megtaláld, hogy minden mindennel passzoljon.

Sosem dolgoztam úgy, hogy ennyi minden múljon a színészi játékon: a reklámokban nincs ilyen súlya a dialógusoknak, plusz itt jön az inkubátoros dolog. Alapvetően, ha egy reklámnál baj van, „rálocsolunk” egy kis pénzt, és megoldódik a probléma, amire itt nem volt lehetőségünk. Mivel ez egy nagyon fontos projekt nekem, fontos volt, hogy saját világa legyen ennek az egésznek, és az volt a legnagyobb félelmem, hogy semmilyen lesz. Viszont, ha az ember felépít egy saját világot egy filmnek, akkor abból nem lehet kilépni. Nem lehet, hogy van két olyan snitted, ami iszonyú jó, aztán a harmadik nem annyira sikerült, de megtartod. Még nagyobb költségvetésű magyar filmeknél is azt látom, hogy nagyon nagy ingadozás van: van, hogy most volt itt egy tök jó helyszín, és jókor voltunk itt, de gyönyörű ez a kép, aztán a következő jelenet olyan semmilyen, aztán kicsit máshogy van felvéve, és nincs egy nagyon kompakt egysége.

Attól féltem a legjobban, hogy ezt én hogyan fogom összehozni ennyi pénzből, de végül is pont összejött. Ez is az oka annak, hogy miért ilyen ez a film, részben a történetből levezetve, részben a praktikus okokból van egy minimalista stilizált világa. A helyszínekre általában nem vittünk semmit, legfeljebb elvettünk belőlük, ami nagyon felgyorsítja a folyamatot és olcsóbbá is teszi, miközben könnyebben tarthatsz mindent kontroll alatt. Ebből a szempontból nagyon elégedett vagyok, nagyon jól néz ki és nagyon konzisztens ez a film. És persze egy kicsit féltem, hogy a színészekkel milyen lesz a munka. Egy vizuális világot kitalálni és felépíteni egy dolog, aztán odamész egy helyszínre, megbeszéled a designerrel, az egy hosszabb folyamat. Azon lehet javítgatni, azt lehet egy irányba terelgetni, de amikor odamész a forgatásra, a színészekkel nagyon élesen itt és mostban kell dolgozni, azonnal javítani, ha valami nem működik, rögtön új instrukciókat adni. Ez egy nagyon nagy feladat, és eleinte tartottam tőle, hogy hogyan fog működni.

A Minden Rendben stábja a Berlinalén – forrás: CineSuper

– Ha már a színészekről beszélünk, mennyire válik ketté a munka a felnőtt színészekkel és a gyerekszínészekkel?

– Abszolút módon elválik. Megnéztünk nagyon sok gyerekszínészt. Nyilván vannak a tehetségtelenek, és vannak a „gyerekszínészek”, akik fel vannak erre a feladatra készítve, és a színpadon vagy az iskolában nagyon jól elő tudják adni a Dzsungel könyvéből azt a dalt, amit betanultak, de szerencsére mi találtunk valakit a legfelsőbb kategóriából. Aki teljesen önmaga tud maradni, és mégis benne tud maradni egy jelenetben. Ott van, figyel és reagál, de közben nem azon gondolkodik, hogy jaj, mi a következő mondatom. Aki együtt él a produkcióval, viszont, mivel gyerek, nincsenek hozzá instrukciók, nincs hozzá kézikönyv. Nem azért ilyen, mert rutinból vagy szakmai tudásból nyomja, hanem azért, mert tényleg ilyen.

Amúgy is minden színésznek meg kell találni a szókincsét meg azt, hogy ki mire hogyan reagál. Van, aki nagyon szeret mindent végigbeszélni, van, aki csak annyit kér, hogy két mondatban foglaljuk össze a feladatot. Ezzel a kisfiúval, Sáfrány Ágostonnal én nem tudtam két mondatnál többet beszélni, mégis rögtön megértett mindent az egészről. Nagyon keményen bírta fizikailag, mert ez a forgatás az időjárás miatt felnőtteknek is megterhelő volt, és én azt hittem, hogy hamarabb szétesik. Párszor volt, hogy már nagyon kivolt, és nem is magától a forgatástól, mert egy forgatás 80%-ban unalmas, és egy ilyen aktív gyereknek ott ülni egész nap hetekig egy megpróbáltatás. Ilyenkor nagyon kemény volt végig fenntartani az érdeklődését, volt, hogy tényleg elfáradt, és már nem igazán akart ott lenni – de még akkor is megcsinálta, amit kellett.

– Erre ti készültetek, hogy úgy alakítsátok a forgatást, hogy a fontos részeknél ő még friss legyen?

– Persze, de nyilván ennyi pénzből és ilyen leosztással nehéz volt, de ez az, amit a producerek csinálnak: felállítják a prioritásokat és felhasználják a lehetőségeket. Minden ilyesmire figyeltünk, hogy minél kevesebb és kompaktabb legyen az ő munkája, hogy ne legyenek jelenetei a nap elején és a legvégén, és a kettő között is kevesebb üresjárata legyen.

Hajdu Szabolcs és Sós Bálint Dániel – forrás: CineSuper

– Veled nem véletlen nem a forgatás alatt interjúztunk, hanem akkor, amikor már a leforgatott anyaggal dolgozol. Milyen a vágás folyamata?

– Én szeretek vágni, és nagyon jóban vagyunk és nagyon jól el is szórakozunk a vágónkkal, Gothár Marcival, meg akkor ez már gyakorlatilag egy teljesen új projekt. Akkor már az van, ami van, és ebből kell valamit csinálnunk, és teljesen más szemmel nézed az egészet. Van az, amit én akarok, aztán azon a pár forgatási napon megszületik az életben, ami aztán nem feltétlenül ugyanaz. Csomószor van, hogy a forgatáson azt hiszem valamiről, hogy tök jó lett, aztán kiderül, hogy annyira azért nem, vagy amiről azt hiszem, hogy jézusom, ezt forgathatjuk újra, aztán mégis meglátok valamit benne, amitől mégis működik. Ez egy új entitás, és ez volt az ötödik legnagyobb félelmem, és aztán ez be is igazolódott, hogy tök más egy 30 másodperces reklámfilm és egy másfél órás mozifilm, még akkor is, ha én írtam a sztorit, és a forgatókönyvet mindenki szerette. A film az más, mint egy forgatókönyv, és nem lehet semmit előre látni. Ahogy Scorsese mondja, ha nem leszel fizikailag rosszul az első rough cutnál, akkor valami baj van a filmmel. Én ezt elsőre nem hittem el, hogy na persze, de két napra beteg lettem, amikor megnéztem az első nyers vágást…

– Képzeld el, milyen lenne, ha nem szeretnéd a vágás folyamatát…

– Szerintem az egy nagyon szép dolog, ahogy alakul egy film, és az egész filmben mint művészeti ágban ezt szeretem. Hogy ez egy folyamat, amivel mész előre, és néha próbálod megregulázni, néha engeded, néha figyelsz az új dolgokra és próbálod integrálni őket.

– Azért is érdekel a vágás, mert tudom, hogy sok olyan rendező van, aki nem tud elengedni már leforgatott anyagokat, még akkor is, ha tudja, hogy azoktól meg kéne szabadulnia…

– Én ezt már megtanultam, és nem okoz problémát elengedni bármit. A nézőnek az, ami nincs, nem is hiányzik. Lettek olyan dolgok, amik nem sikerültek olyan jól, volt, hogy valami nem lett elég tiszta, volt, ahol kellett volna még egy kép, ahol nem hagytunk elég időt, ez is egy folyamat, de ezért jó, hogy hagytunk helyet a pótforgatásra. Ez a forgatókönyvvel kapcsolatban is nagy tanulság volt számomra, ennyi konkrétumot elárulhatok. Ha olvasol egy jelenetet, ami nagyon sűrű, sok minden történik benne, akkor picit felnézel, elgondolkodsz rajta. Ha ez a „picit felnéz, gondolkodik rajta” elem nincs meg a filmben, és azonnal jön a következő rész, majd az azt következő, akkor nagyon rövid idő alatt olyan sűrű tud lenni az egész, hogy az összezavarja a nézőt, aki elengedheti az egészet, és ezt elsőfilmes rendezőként még nem tudtam.

Vagyis a film tartogatott meglepetéseket, de ez szerencsére csupa orvosolható probléma volt, és ha rosszul is voltam két napra, tökre örülök, mert ez jelenti a tanulást. Most 80-85%-nál vagyunk, de az is sok idő volt, mire megtaláltuk a film stílusát. A stílusról azt gondolhatnánk, hogy csak annyit jelent, hogy néz ki a film, de ebben benne van az is, hogy milyen a tempója, a képek mennyisége, az egyes jeleneteket kinek a szemszögéből hogyan és hol látjuk. Nagyon sok ilyen apróság adja ki, hogy egyedi legyen a film világa.