110 éve, 1915. április 27-én (az ortodox naptár szerint 14-én), húsvétkor halt meg Moszkvában Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin orosz zongoraművész, zeneszerző. A mindössze 43 évet élt, kortársai által fantasztának tartott, de eredeti eszméket megfogalmazó komponista romantikus korszakától jutott el a misztikusig, és alkotásaiban fokozatosan bontotta fel a tonalitást.
- hirdetés -
Moszkvában született 1872. január 7-én, az ortodox naptár szerint 1871 karácsonyán. Diplomata apja keveset volt otthon, édesanyját, aki kiváló Chopin-játékos volt, egyévesen vesztette el. Nagyanyja és nagynénje nevelte fel, Szkrjabin később a női környezetet okolta azért, hogy sokan femininnek tartották, alacsony termetét pedig pökhendiséggel próbálta ellensúlyozni.
Tízévesen beíratták a hadapródiskolába, amit 18 évesen fejezett be, ezzel párhuzamosan konzervatóriumba járt, majd végleg a zene mellett kötelezte el magát. Zongoraművészi oklevelét huszonegy évesen, kitüntetéssel szerezte meg – érdekes módon zeneszerzésből soha nem kapott diplomát, mert vizsgáit rendre elmulasztotta.
Akadémiai évei alatt közeli barátja volt Szergej Rachmaninov, akivel együtt is laktak, Rachmaninov később előszeretettel tűzte koncertjeinek műsorára Szkrjabin műveit, míg utóbbi érett művészként kizárólag saját műveit szólaltatta meg. Szkrjabin első nyilvános koncertjét 1894-ben adta Pétervárott. Bár kezének fesztávja alig érte el az egy oktávot, ragyogó technikája révén ünnepelt zongorista lett. Bejárta Európát és Amerikát, 1898-tól a moszkvai konzervatórium zenetanára volt, de nyers stílusa miatt öt év alatt alig tucatnyi tanítványa akadt.
1904-ben, miután felesége négy gyermekével elhagyta, egy fiatal rajongójával európai utazásra indult, hatéves nyugat-európai tartózkodása alatt fejlesztette ki sajátos zenei világát. 1910-ben hazatért, utolsó koncertjét 1915-ben adta. Nem sokkal később egy száján keletkezett furunkulus miatt vérmérgezést kapott, és alig 43 évesen, 1915. április 27-én meghalt. Sírjánál Rachmaninov mondta a búcsúbeszédet a Novogyevicsi temetőben.
A komponáláshoz azt követően kezdett, hogy 1886-ban megsérült jobb karja, ekkor írta első jelentős művét, a cisz-moll etűdöt. Néhány évvel később a túlhajszolt gyakorlás következtében jobb keze egy időre lebénult, ekkor finomította balkéz-technikáját, 1. zongoraszonátájának gyászinduló befejezése a zenetörténészek szerint a bénulást követő lelki trauma zenei kifejezése. Pályafutása kezdetén briliáns, Chopin hatását tükröző romantikus darabokat – noktürnöket, mazurkákat, prelűdöket – komponált, ezek mégsem tükrözték szerzőjük erős egyéniségét. A század végén zenekari darabokkal próbálkozott, de csak csekély elismertségre tett szert.
Nyugat-európai útja során, a múlt század első éveiben ismerkedett meg Helena Blavatsky asszony vallásfilozófiájával, a teozófiával, amely azt hirdeti, hogy a „titkos tudás” az emberi elme számára ugyan nem hozzáférhető, de spirituális tudatunk az eksztázis pillanataiban mégis képes felfogni. A mindig is ingatag lelkiállapotú Szkrjabint ettől kezdve rögeszmésen foglalkoztatta a mindenséggel való misztikus egyesülés gondolata, az eksztázis művészi ábrázolása. Sőt, élete egy időszakában magát is Istennek tartotta, e hitében megerősítette, hogy karácsonykor született – egyszer még vízen járni is megpróbált a Genfi-tavon, az őt kimentő halászoknak pedig prédikálni kezdett.
A zenéje által akarta megváltani a világot, az emberiséget egy új tudati szintre juttatni. Az eksztázis elérése érdekében kifejlesztette sajátos harmóniarendszerét, a „misztikus hangzatot” (kvartakkord). A tonalitással nem szakított teljesen, de 1912/13-ban komponált tíz zongoraszonátája közül az utolsó ötnek már nincs előjegyzése és atonális elemeket is tartalmaznak.
Szkrjabin tudatában a hangokhoz színek társultak, zenekarába minden színt és tüzet bele akart olvasztani, a hangokhoz pedig a hatás érdekében a mű bizonyos pontjain színes fények vetítését írta elő. A végeredmény bonyolult és nehezen követhető lett, vágyott és a hétköznapi ember számára homályos célját nem érte el. Kortársai ócsárolták vagy magasztalták, Tolsztoj lángelmének nevezte, Sztravinszkij viszont azt mondta róla, hogy csak fenomenális zongorajátéka érdemel figyelmet.
Élete utolsó korszakában nagyszabású zenei triptichonon dolgozott, 1904-ben készült el az Isteni költemény, 1908-ban Az eksztázis költeménye, majd 1910-ben a Prométheusz, a tűz költeménye. A Prométheuszt napjainkig a legforradalmibb kompozíciók közé sorolják: a darabban, amelynek alapja egy hat hangból álló egyszerű akkord, a szólózongora jelképezi a világmindenséggel (a zenekarral) harcban álló embert. A bemutatón a szerző az általa feltalált fényzongorán játszotta szólamát, de a technikai nehézségek miatt ezt az „összművészeti” változatot ritkán adják elő.
Művészete betetőzésének az új világ születését tudtul adó L’Acte Préalable című misztériumjátékot szánta, amelyben a látvány, a tánc mellett még a szagok is nagy szerepet kaptak volna. A műből csak a szöveg és néhány töredék készült el, ezeket Alekszandr Nyemtyin öntötte előadható formába. Tervét, hogy létrehozza a saját „Bayreuthját”, összművészeti alkotásának előadóhelyét, nem tudta megvalósítani.
Egy mondás szerint senki nem volt nála híresebb életében és gyorsabban elfeledett halála után. A szovjet szocialista realizmus idején kiátkozták, egyik nyugati kritikusa „legjobb esetben elmebetegnek” minősítette, az 1930-as években a BBC tiltólistára tette.
Művészete iránt napjainkban ismét egyre nagyobb az érdeklődés, az amerikai Aaron Copland például tematikus műveit „gyökeresen új érzéseket kifejező” alkotásoknak nevezte, hozzátéve: a zenetörténet egyik legnagyobb tévedése, hogy Szkrjabin mindezt a klasszikus szonátaforma kényszerzubbonyába próbálta belegyömöszölni.
A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga
