89 éves korában elhunyt Mario Vargas Llosa Nobel-díjas író.
Vargas Llosa leghíresebb művei A hős ideje, a Beszélgetés a katedrálisban, valamint A kecske ünnepe. A Júlia néni és a tollnok című írásából 1990-ben filmadaptáció is készült Hangolj rá a holnapra címmel Barbara Hershey és Keanu Reeves főszereplésével.
Vargas Llosa 2010-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, amit a svéd akadémia „hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” ítélt oda neki.
Mario Vargas Llosa indult az 1990-es perui elnökválasztáson, de vereséget szenvedett. Az elnökválasztásról szóló keserű visszaemlékezéseit Egy hal a vízben címmel írta meg 1993-ban.
Llosa 2003-ban volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége.
Mario Vargas Llosa élete
Szülei egyéves korában elváltak, így anyjával és anyai nagyszüleivel Bolíviába, majd kilenc évvel később a perui fővárosba, Limába költöztek. Középiskolai tanulmányait egy katonaiskolában és egy gimnáziumban végezte. Mindössze 16 éves volt, amikor első drámáját bemutatták.
1955-ben 19 évesen feleségül vette Julia Urquidit. 1955-től 1957-ig irodalmat és jogot hallgatott a San Marcos Egyetemen. Tanulmányai mellett újságíróként dolgozott, társszerkesztője volt a Literatura című irodalmi folyóiratnak. Egyetemi tanulmányait 1959-ben a spanyolországi Madridi Egyetemen fejezte be.
Első novelláskötete, a Vezetők 1959-ben jelent meg. Mivel Peruban íróként szinte lehetetlen volt megélni, Vargas Llosa még ugyanebben az évben Franciaországba költözött. Párizsban spanyolt tanított, a France Presse és a francia rádió spanyol osztályának munkatársaként dolgozott.
1962-ben jelent meg első regénye A város és a kutyák címmel, amely meghozta számára a nemzetközi elismerést.
Az önéletrajzi ihletésű regény a perui társadalom válságos világát mutatja be: cselekménye a limai katonaiskolában játszódik, ahol az erőszak és megalázás módszereire nevelik a fiatalokat.
Vargas Llosa 1964-ben elvált első feleségétől, Juliától. Házasságuk történetét az 1977-ben megjelent Júlia néni és a tollnok című regényében dolgozta fel, amelyre válaszul Julia Urquidi is megírta saját regényét Amit Varguitas nem mondott el (1983) címmel. (Julia Urquidi 2010. március 10-én hunyt el.)
1965-ben feleségül vette Patricia Llosát, két fiuk és egy lányuk született. A következő évben jelent meg második regénye, A zöld palota. A fordulatos meseszövésű regényben Llosa átfogó képet fest a perui társadalomról, és rávilágít a fehérek és az indiánok világa között tátongó szakadékra. Az 1960-as évek végétől Llosa több amerikai és európai egyetemen tanított. 1967-ben Kölykök címen jelentette meg összegyűjtött novelláit.
1970-ben családjával Barcelonába költözött. Ebben az időben doktori disszertációján dolgozott, melynek témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1973-ban jelent meg a Pantaleón és a hölgyvendégek című regénye, melyből 1976-ban saját maga rendezett filmet.
1975-ben Llosa visszatelepült Peruba. 1977-ben a Nemzetközi PEN Club elnökévé választották. 1980-ban Japánba utazott, ahol különböző egyetemeken tanított. Hivatalos teendői ellenére sem csökkent az alkotókedve, és a nyolcvanas években is sorra jelentek meg kitűnő regényei (Háború a világ végén, 1981; Mayta története, 1984; Ki ölte meg Palomino Molerót, 1986, A beszélő, 1987; Szeretem a mostohám, 1988).
Az 1990-es perui elnökválasztás első számú esélyesének számított, de vereséget szenvedett az alig ismert, japán származású Alberto Fujimoritól. Az elnökválasztásról szóló keserű visszaemlékezéseit 1993-ban jelentette meg Egy hal a vízben címen.
Újabb regényei közül 2000-ben látott napvilágot A kecske ünnepe, mely egy diktatúra hétköznapjairól fest borzongatóan eleven képet, majd három évvel később az Édenkert a sarkon túl. 2010-ben A kelte álma című regényét adta ki.
2003-ban Vargas Llosa volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, és átvehette a Budapest Nagydíjat.
2010-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint a „hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” érdemelte ki az elismerést, azonban ezt több ország is kritizálta, köztük Kuba és Venezuela.
(A téma érzékenysége miatt ebben a cikkben nem jelenítünk meg reklámot.)
