Február 10-én, a Müpa Literárium sorozatában a József Attila-díjas Lövétei Lázár László költészete kerül a fókuszba, mely túlzás nélkül egyedi színfolt a magyar irodalom palettáján. A Csíkszentdomokoson élő alkotóval sokrétűen gazdag pályájáról, az olvasás öröméről és a határon túli lét kérdéseiről is beszélgettünk.
- hirdetés -

– Két évig a kolozsvári műszaki egyetem hallgatója volt. Hogyan fordult az írás felé?
– Tizenöt éves korom óta írok komolyabban verseket, a műszaki egyetem tehát csak afféle kitérő volt az életemben: a Ceaușescu-rendszerben nagyon kevés hely jutott magyaroknak a kolozsvári bölcsészkaron, én pedig semmiképp se akartam másfél évig kiskatona lenni a román hadseregben. Amúgy egyáltalán nem bántam meg, hogy megismerkedtem a reáliák világával, egy verseskötet összeállításánál például jól jön, ha tud az ember logikusan gondolkodni, mert így több az esély, hogy nemcsak tővel-heggyel összegereblyézett versek gyűjteménye lesz a könyv, hanem valamiféle „íveˮ is lesz neki. És a gyerekeimnek is tudok segíteni matematikából!
– Miként lesz valakiből költő? Hivatásként vagy létformaként tekint saját költészetére?
– Ha sokat olvas az ember, előbb-utóbb az írás is megkísérti – aztán utóbbi vagy abbamarad, vagy nem. De a leglényegesebb tényleg az olvasás: nem lehet véletlen, hogy minden nagy írónk nagy olvasó is volt, gondoljunk például Babits vagy Kosztolányi gyönyörű esszéire. Javasolnám is, hogy költőink-íróink bemutatásakor az „olvasóˮ titulus is álljon ott a nevük után (hátha így többen kapnának kedvet az olvasáshoz). Létformaként tehát én inkább az olvasást hangsúlyoznám: ha egy napig nem olvasok, szó szerint elvonási tüneteim vannak.
– Mi az, ami befolyásolja az alkotás folyamatát az ön esetében? Lehet egy vers, lírai szöveg befejezett?
– Szeretném hinni, hogy egy szöveg igenis elnyerheti a végső formáját. Tudjuk, hogy Szabó Lőrinc újraírta az első köteteit, a kortársak közül Kukorelly is alaposan átírta-átírja a szövegeit, de előbb-utóbb el kell következnie a pillanatnak, amikor már nem lehet javítani egy versen (rontani viszont annál inkább). Pilinszky Apokrif című versén például bajosan lehetne javítani.
– „Érdemes a köteteit időben visszafelé olvasni, mert az a fajta katartikus nyugtalanság, ami ezt a visszafele olvasást kíséri, egyneműen tiszta költészetet, remekműgyanús versek sorát mutatja” – írja a kritika. Egyetért ezzel? Ön hogyan viszonyul a korábbi szövegeihez?
– No comment – egy kritikát nem szívesen minősít az ember. Örülök az idézetben elhangzottaknak, és kész. Viszont az tényleg jó kérdés, hogy mikor tudja egy szerző elengedni a saját dolgait. Tudatában vagyok, hogy a megjelenés után egy kötet közprédának számít, nincs is ezzel semmi baj, inkább az az érdekes, hogy egy-egy kötet hangja, „szájtartásaˮ milyen sokáig elkíséri a szerzőt – egészen addig, amíg bele nem kezdünk egy teljesen más költői projektbe.
– Ha arra kérném, hogy jellemezze a saját költői nyelvét, hogyan tenné?
– Nos, a könnyebb utat választva, idéznék én is, mégpedig Tamás Dénes író és filozófus kritikájából: „S hogy mitől »lövéteis« egy szöveg? Ha egyszerre szatirikus, gúnyos, ironikus, darabos, nyers akár, de ugyanakkor őszinte, egyenes, érzelmes (sose érzelgős) isˮ.
– Milyen szerepet játszik mindebben a határon túli lét, annak minden előnyével és hátrányával?
– Maradjunk a határon túli lét előnyeinél: egészen kivételes helyzetben vagyunk mi itt, a keleti végeken, isteni szerencse például, hogy nagyon messziről, hétszáz kilométerről figyelhetjük a budapesti irodalmi történéseket, jobban rálátunk mindenre, nagyobb távolságot tudunk tartani így mindentől és mindenkitől. Nem beszélve arról, hogy egyúttal a kortárs román irodalom is belátható közelségben van, tőlük is tudunk tanulni.
– Február 10-én az ön költészete kap főszerepet a Müpa Literárium sorozatában. Hogyan készül erre az alkalomra?
– Nagy-nagy kíváncsisággal. Szerencsére én csak egy leszek a sok szereplő között, nekem mindössze válaszolnom kell Greff András kérdéseire.
– Milyen tematika szerint szerveződik, hogyan épül fel az est? Mi az, amit a közönség megismerhet önből?
– Lesz zene, Kaszás Gergő szaval… Főleg a Két szék között, a Feketemunka és Zákeus fügefája című köteteim lesznek terítéken.
– Hogyan látja a közeljövőt, mi az, amin most dolgozik?
– Most éppen Szervraktár című készülő kötetem szövegeit írom. Meghalt édesapám, szörnyen megsértődtem a világra, úgyhogy megpróbálok berendezni neki, gyászmunkaként is, egy nagyon kényelmes, személyre szabott, otthonos mennyországot. Igazán megérdemli.