Karita Mattila finn szopránt látja vendégül a Nemzeti Filharmonikusok

Karita Mattila - fotó: Marica Rosengard

Hűség és hűtlenség, élet és halál kérdéseivel foglalkozik a Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 13-i hangversenyén. Haydn, Beethoven, Schumann, Wagner és Richard Strauss művei csendülnek fel a Zeneakadémia nagytermében. Az est szólistája Karita Mattila finn operaénekesnő, a nemzetközi operaélet sztárja lesz, akit a BBC Music Magazine 2007-ben korunk legfontosabb szopránjai közé sorolt. A zenekart Hamar Zsolt vezényli.

La fedeltà premiata (A megjutalmazott hűség) címmel mutatták be Eszterhá­zán (a mai Fertődön) az évtizedeken át a hercegi udvar zenei vezetőjeként te­vékenykedő Joseph Haydn (1732‒1809) háromfelvonásos operáját. Még 1779 novemberében leégett a kastélyhoz tar­tozó operaház, melyet újjáépítve Haydn friss alkotásával avattak föl, 1781. febru­ár 25-én. Ezzel kezdődik majd a december 13-i koncert.

Ezt követi a vele majdnem egy időben született Beethoven koncertária, az „Ah, perfido” („Ó, hűtelen…”). A darab a fiatal Ludwig van Beethoven szárnypróbálgatása volt. Első előadásá­ra még a komponálás évében sor került (Lipcse, 1796. november 21.).

Pietro Me­tastasio operai hangvételű verse egy kedvese által elhagyott fiatal nő harag­ját és sirámait tolmácsolja. A férfihoz intézett szavakban ellentétes érzelmek kavarognak: a nő előbb az égiek általi megbüntetését jövendöli meg, majd ke­gyelmet kérve számára, felajánlja saját halálát, végül kétségbeesésében irgalo­mért könyörög szerelméhez. A szólista Karita Mattila szoprán énekművész, akiről a The Telegraph így írt:

„…elemi erő, melynek nem lehet el­lenállni… tagadhatatlan, hogy Karita Mattila odacsap a közönségnek ragyo­gó előadásmódjával, amely igen ritka a mai klasszikus zenei színtéren…”

Miután a pályatárs és barát Felix Men­delssohn-Bartholdy 1841 tavaszán elve­zényelte Robert Schumann (1810–1856) I. („Tavaszi”) szimfóniáját, rögvest újabb zenekari művek írásába fogott az addig főként zongoradarabokat és dalokat szerző komponista. Ekkor keletkeztek a IV. szimfónia, a Zongoraverseny, valamint a Nyitány, Scherzo és Finálé korai válto­zatai. Utóbbi sajátos, háromtételes ciklus lett (op. 52), amelyet eredetileg szvitnek, II. szimfóniának és még Sinfoniettának is nevezett a zeneszerző. Ősbemutatója már a véglegesült címmel zajlott le (Lip­cse, 1841. december 6.), majd Schumann 1845-ben átdolgozta a zárótételt; 1854- ben szólózongorára is átírta a művet.

Wagner Trisztán-előjátéka (1859) fiziológiailag és pszichológiailag is pontos ábrázolása az eksztatikus szerelmi mámornak, Izolda zenéje pedig a hősnő szerelmi halálának. Richard Strauss a Halál és megdicsőülés című, 1889-ben írt művének ihletője egy súlyos betegségből történő szerencsés felépülés, melynek során a szerzőben felmerült az „… a gondolat, hogy egy olyan ember halálát ábrázoljam, aki a legmagasabb célokért harcolt, küzdött – és művemben egy tiszta lelkű művészt rajzoltam meg.”