Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetője a Nagyterem színpadán mindössze egyetlen zongorával elénk tárja az idős, visszavonultan élő Liszt Ferenc legmélyebb érzéseit december 8-án, a karácsonyi várakozás időszakában.
– Koncertjének címe: Karácsony Liszt Ferenccel. Milyen elképzelés áll a műsor- és a témaválasztás mögött?
– Liszt Ferenc széles spektrumú művész, aki folyamatosan tudott környezetéből ihletet meríteni, darabjainak nagy része külső benyomáshoz kapcsolódik: akár tájakról, történelmi eseményekről, utazásokról, találkozásokról, képzőművészeti alkotásokról is képes volt mesterműveket komponálni. Sőt, az évkör ünnepei, történelmi események is inspirálták Lisztet, így született meg például a Via Crucis vagy éppen a Funérailles, az Aradi vértanúk kivégzéséhez köthető zongoradarab. Liszt élete utolsó szakaszában erősen a szakralitás felé fordult.
Hangversenyemen ezt a szobájában meditáló, introvertált Liszt Ferencet mutatom be a Zeneakadémia színpadán.
Akadémiánk Nagyterme egyszerre barátságosan kicsi és ugyanakkor tágas tér, amely hirtelen bensőséges szobává válik, amint megtölti a hallgatóság. Ritkán érzek ilyen meghitt hangulatot más koncerttermekben. E családias légkört csak fokozza majd a karácsonyi műsor, amelyből kiderül, mit jelenthetett az ünnep régen Liszt Ferencnek és mit jelent ma nekem.
– Meséljen a darabokról részletesebben!
– Az év kötelezően elérkező ünnepeinél mindig ott van a megszokás, a sablonosság veszélye. A zongoraestemen elhangzó darabok segíthetnek visszatalálni belső hangunkhoz és az ünnep személyességéhez. Ettől lesz megismételhetetlen! Az első félidőben Liszt kései műveit játszom, részleteket a Költői és vallásos harmóniák és az Egy utazó naplója című zongoraciklusokból, valamint egy Ave Mariát. E darabok visszaadják számomra Liszt gyermeki-ártatlan viszonyát a vallásos elemekkel. A második részben felcsendülő, tizenkét tételes Karácsonyfa című sorozatot unokájának írta Liszt Ferenc, részben konkrét, Karácsonyhoz kapcsolódó témákra (Pásztorok a jászolnál, A három királyok indulója), de elvontabb részeket is belefoglalt, mint a Magyaros vagy a Lengyeles, amelyek az ő és Carolyne hercegnő képzeletbeli portréi.
– Előadóművészként hogyan viszonyul a kései Liszt stílushoz?
– Szívesen játszom fiatalkori virtuóz darabjait is, viszont úgy érzem hozzám közelebb áll az érettebb művek stílusa. Az idős Liszt zenéje őszinte, leplezetlen jelenlétet és háttérbe vonulást követel meg a fellépőtől. Az ilyen muzsika esetében hangsúlytalan a zongorista személye, előadásukhoz „fel kell emelni szívünket”, és ez úgy gondolom, nagyobb sebezhetőséggel jár. Minket, zenészeket is ezer inger ér, ezer zenemű ezeregyféle színjátékot követel, amelyek eltávolítanak lelkünk belső, nem-eljátszott részétől. Aki le tud ereszkedni saját gyökereihez, az könnyebben ráérez a késői Liszt-művek esszenciájára.
– Technikailag milyen kihívásokat tartogat ez a repertoár?
– A Karácsonyfa-ciklus egyik tételében néhány percig egy szólam szól és majdnem ugyanannyi csend van, mint amennyi hang. Igazán kihívás ezeket a részeket is személyessé, egyszerivé és megismételhetetlenné tenni. Hát igen, nincs két egyforma csend, mert magadat hallod abban a csendben. Ha jól csinálom, a tétel végére egységes rajz alakul ki a hangok egymáshoz kapcsolásából. Merész vállalkozásnak tartom a koncertet, mert ez a műsor nem hatásvadász, nem támadja le a hallgatóságot, hanem üres templomként csalogat a belépésre, arra hív, kerüljünk közelebb önmagunkhoz, Karácsony ünnepéhez, és ebben Liszt lesz a lelkivezető.
