Farkas István az első világháború utáni magyar modernizmus egyik legeredetibb alkotója. A magyar és a francia műkritika egyaránt koruk egyik jelentős művészének tekintette őt, akinek látásmódja, képi világa, technikai igényessége, felkészültsége, kísérletező kedve egyedülálló volt a kortársai között.
A Magyar Nemzeti Galéria mindezidáig példátlan gazdagságban mutatja be Farkas István életművét. Az eddig kiállításokon a nagyközönség mintegy 80 képnél nem láthatott többet, most 170 művel találkozhatunk, de ezek között Farkas mestereinek és a kortársainak a munkái is szerepelnek. Mednyánszky László, James Ensor, Edvard Munch, Leon Spilliaert néhány műve tágabb összefüggésben is segít megérteni Farkas művészetét.
Külön szekció mutatja be Farkas István korai, még a Mednyánszky László melletti tanulmányai során festett munkáit. Az életmű idehaza legkevésbé ismert része a művész 1924 és 1932 közötti párizsi éveinek anyaga. Ezen évek alkotásainak jó része hazai, európai és amerikai magángyűjteményekből származnak.
Farkas és kortársainak izgalmas tapasztalata volt, hogy képeinek egy része nem arany keretbe, hanem világos színű falba kívánkozik. A művész ezért választott széles, hófehér keretet képeinek, s tudjuk, hogy egyik festményét egy alexandriai műgyűjtő palotájában a falba illesztve helyezték el. Az Ernst-Múzeumban 1936-ban rendezett kiállításán ő maga is külön kiemelte ezt, s külön csoportban mutatta be fehérkeretes, illetve az intimebb hatású, aranykeretes képeit. A kiállításon hat festménnyel próbálják meg rekonstruálni az 1936-os Ernst-kiállítás legizgalmasabb részletét a falba kívánkozó, fehérkeretes képekkel. A tárlat eddig ismeretlen dokumentumfotókkal, levelekkel és dokumentumokkal egészül ki, hogy még közelebb kerüljünk Farkas művészetéhez és személyiségéhez.