Papageno Radio
Otthonról Csináljunk színházat! - Így hat egymásra művészet és gazdaság - Videó

Csináljunk színházat! – Így hat egymásra művészet és gazdaság – Videó

A Magyar Színházi Társaság színházvezetési kérdésekre fókuszáló beszélgetéssorozata, a Csináljunk színházat! második alkalmának vendégei nem csupán a rendszerváltás időszakának élményeit idézték fel, de azok máig ható financiális és morális következményeit is összegezték. A beszélgetést a Papageno élőben közvetítette, amit itt tudtok visszahallgatni.

Csizmadia Tibor, a beszélgetéssorozat ötletgazdája és állandó moderátora úgy fogalmazott, nagyon különböző és nagyon hasonló emberek ülnek a Fuga pódiumán. Marschall Miklós közgazdász 1990 és 1994 között Budapest kultúráért is felelő főpolgármester-helyettese volt.  Szikora János a 80-as években a győri Kisfaludy Színház (1980–1982) és a Miskolci Nemzeti Színház (1983–1984) rendezője volt, 1985-ben pedig az ő nevéhez fűződik az önállóvá váló egri Gárdonyi Géza Színház. 1986 és 1993 között a Vígszínházban és a szolnoki Szigligeti Színházban dolgozott rendezőként, 1993–1994-ben a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházának művészeti vezetője volt.

Zsótér Sándor a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház alapítói közé tartozik (1983–1985), ezt követte a szolnoki Szigligeti Színház (1985–1986), a Radnóti Miklós Színház (1986–1990) és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház (1990–1992), ahol dramaturgként dolgozott. 1992 és 1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője volt, majd 1994 és 1996 között ismét Szolnok következett, ekkor már főrendezőként. Csizmadia Tibor pedig a kérdéses időszakban dolgozott Szolnokon főrendezőként (1985–1988), volt szabadúszó, majd a Budapesti Kamaraszínház művészeti vezetője (1991–1996). Ahogyan az első alkalommal, úgy ezúttal sem a nosztalgia lengte be a beszélgetést, annak középpontjában a jelenre és a jövőre vonatkozó tanulságok levonása állt.

Csináljuk a színházat! – fotó: Koncz Márton

Marschall Miklós elmondta, radikális változtatásokra nem volt szükség és igény a rendszerváltás után a főváros vezetésében. A liberális kultúrpolitika alapvetéseként meg kívánták tartani a jó gyakorlatokat, ugyanakkor rugalmasságot, színességet, változatosságot akartak bevinni a rendszerbe, tovább meg szerették volna teremteni a versenyhelyzetet is. Már voltak igazgatói pályázatok, létezett a produkciókat támogató Színházi Alap, és amit nagyon fontosnak tartott kiemelni: a Művelődési Minisztériumban és a Főpolgármesteri Hivatalban is kompetens szakapparátus működött. Leszögezte, a politika tartalmi kérdésekbe nem szólhat bele, mert a politikusi mandátum az intézmények támogatására és finanszírozására szól. Mindezekre támaszkodva meg akarták tartani az állandó társulattal rendelkező repertoár-színházi struktúrát, emellett azonban elindult az kínálat szélesítése, ami együtt járt új színházi terek megnyitásával és tervezésének elindulásával, az en suite játszás és a stagione-vállalkozások támogatásával, az intézményi finanszírozással szemben a programfinanszírozás előtérbe kerülésével. A volt főpolgármester-helyettes felidézte, hogyan éltek tovább a szocialista hiánygazdaság magatartási mintái a halasztás-tűzoltás mechanizmusában, és önkritikát is gyakorolt, különösen a pályázati rendszer kapcsán. Úgy vélte, fenntartóként nem sikerült egyértelműen megfogalmazni a vezetőket érintő elvárásokat, hanem az általánosságok szintjén maradtak. Egy ilyen esetben, tehát ha nem világos az input és a garanciák, az output, azaz az elvárt eredmény is kérdésessé válik.

Szikora János – bár a büfékben szerzett is élményeit fel-felidézte – elsősorban a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatói pozíciójából adott betekintést a jelenlegi helyzetbe. Például abba, hogy vannak színházzal rendelkező vidéki városok, ahol van elképzelés arról, milyen színházat szeretnének, és ehhez keresik a megfelelő vezetőt, és vannak olyanok is, ahol stratégia híján írnak ki egy pályázatot, és vagy az nyer, aki számukra szimpatikus, vagy az, aki a legügyesebben lobbizik a pozícióért. Ám a nyertesnek, legyen az bármilyen város, nincs könnyű dolga, hiszen ahogy Szikora fogalmazott: „amikor az ember színházigazgatónak jelentkezik, nagyon sokszor – magamat is beleértve – nem gondol bele, hogy az élete java részét olyan egzisztenciális problémák megoldásával kell töltenie, amit ha jól csinál, jó lesz a színháza, ha nem, akkor nem”. Az igazgató úgy vélte, ezeknek az egzisztenciális problémáknak, a bérkérdésnek a megoldása a legnagyobb kérdése és kihívása annak, hogy a mai intézményes színházi rendszer tovább él-e. „Nem művészeti kérdés. Mi hajlamosak vagyunk művészetről beszélni, és csodálkozunk, ha tönkremegy vagy összeomlik egy színház. Azért omlik össze, mert akiknek ezt ki kellene szolgálni, azok elmenekülnek a színházból” – tette hozzá racionálisan.

Csináljuk a színházat! – fotó: Koncz Márton

Zsótér Sándor kiemelt egy, a szervezeti felépítés szempontjából fontos témát: „Egészen más a vezetői technika, ha egy színész vezet egy színházat. Emlékszem, mennyire ujjongtak a színészek, hogy színész lesz az igazgató, mert ő majd átérzi a problémáikat, hiszen ott volt velük a színpadon. És ez nem feltétlenül következett be. Egy hatalmi helyzetben ez nem egyenes vonalú igazság.” Zsótér szerint a színész-igazgatók egészen mások, mint a rendező-igazgatók. Nem csupán kommunikatívabbak, de másképp is kommunikálnak, és a helyi közegben is ismertebbek, a nézők, a politikusok kedvesebbek velük szemben. „Nem akarom bántani a színészeket, félreértés ne essék, de valami megvásárolhatóságot érzek bennük, a kedvességükben, a simulékonyságukban. Jobban alkalmazkodnak az elvárásokhoz” – adta meg a definíciót, és hozzátette, hogy e két típuson kívül van még néhány intendáns karakterű lény.

Szó esett a műsortervek készítése kapcsán arról, mennyire heterogén vidéken a közönség, mennyire széles az az igényskála, amit figyelembe kell venni, valamint arról is, mennyi idő feltérképezni egy város ízlését, és hogyan folyik a finomhangolás. „Az a meggyőződésem, hogy volt korszak, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak, amikor lehetett a város ellenében színházat csinálni, mert nem feltétlenül volt fontos, hogy hányan ülnek a nézőtéren. Ma már ezt nem lehet megtenni. Ma nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a közösséget, amely adójának bizonyos százalékát visszaforgatják a színházba” – szögezte le Szikora, Zsótér viszont úgy vélte, amint a közönség kiszolgálását tekintik elsődleges feladatnak, fékek kezdik működtetni a vezetőket, és kevésbé feszegetik a határokat. A vendégek felidézték, hogyan szűntek meg az alkalmazotti állások rendszerváltás környékén, és hogyan indult el – Schwajda György ötletére – a számlás rendszer, és ez milyen hatással volt a társulat fogalmának átalakulására.

Csináljuk a színházat! – fotó: Koncz Márton

Akinek eddig nem volt világos, a Csináljunk színházat! második beszélgetésének végére egyértelművé válhatott: a művészeti és gazdasági döntések kölcsönösen hatnak egymásra, a pénzhiányból morális problémák és minőségromlás egyaránt fakadhat.

Március 16-án, a sorozat következő alkalmával Csizmadia Tibor és vendégei, Bálint András színművész, rendező, a Radnóti Színház volt igazgatója, Morcsányi Géza, a Radnóti Színház volt dramaturgja, valamint Gyimesi Endre, Zalaeerszeg 1994 és 2010 közötti polgármestere azt vizsgálják meg, hogyan léptek át a színházigazgatók a rendszerváltás örökségével a 21. századba.

A beszélgetéssorozat helyszíne a FUGA, támogatója az NKA.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X