Papageno Radio
- hirdetés -
Promóció Semmihez nem fogható vállalkozás – Beszélgetés Dinyés Dániellel és Szabó-Székely Árminnal

Semmihez nem fogható vállalkozás – Beszélgetés Dinyés Dániellel és Szabó-Székely Árminnal

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Monteverdi operáját, a Poppea megkoronázását tűzi műsorára a Katona József Színház. A különleges, a maga nemében kísérleti produkcióról Dinyés Dániel zeneszerzővel, az előadás zenei vezetőjével és Szabó-Székely Ármin dramaturggal beszélgettünk.

- hirdetés -

– Monteverdi operája 4,5 órányi zenei anyag, több mint húsz szereplővel, allegóriákkal, istenekkel, a főszereplőkön kívül sok kicsi figurával. Ebből monolitból mi maradt, és egyáltalán: hogyan dolgoztatok?

Dinyés Dániel: Krisztának volt egy elképzelése arról, hogy számára mi az érdekes a történetből, és ennek a cselekményváznak megfelelően készült egy „kivágat”, a feladat pedig az volt, hogy ezeket a Monteverdi-operából megmaradt részeket a zenei és szellemi összefüggéseket is megtartva kapcsoljuk össze. Amikor már megvolt ez a kiinduló anyag, akkor találtam ki, hogy mi lenne, ha azokat a recitativókat, amik Monteverdinél csembalókíséret fölött, inkább egy énekbeszédként hangzanak el, nem áriaként, próza váltaná fel, és csak a dallamosabb, öt-hat ütemes áriácskákat őriznénk meg. Ebből létrejött egy fragmentált darab, aminek a prózai részeivel Ármin, az énekelt szövegeivel pedig Závada Peti dolgozott. Persze, nem külön-külön, mert volt, hogy Ármin kérte, hogy valami inkább énekelve hangozzon el, mert úgy karakteresebb, vagy én gondoltam valamiről, hogy prózában kellene elmondani, tehát ez folyamatos oda-vissza csatolással, kicsit húzd meg-ereszd meg módon működött. Úgy fogalmaznék, hogy az 1600-as évek Olaszországában nem volt éles a kés dramaturgiai szempontból, Ármin dolga így főleg az volt, hogy feszesebbé tegye szituációkat.

Szabó-Székely Ármin: Az eredeti librettó az intrikák szintjén cselekményes, de tartalmilag nagyjából kimerül az érzelmek kifejtésében. A cél az volt az átírással, hogy bonyolítsuk a tanmeseszerűen egyszerű képletet, ellentmondásosabbá tegyük a figurákat. Az opera eredetileg három isten vitájával kezdődik, a történet annak a bizonyítása, hogy a szerencsével és az erénnyel szemben a szerelem irányítja az embereket. Egyrészt minket is az érdekelt, hogy a szerelem, vagy tágabban véve a vonzalom, hogyan befolyásolja a dolgok menetét. Másrészt a prológ után az eredeti mű is azt a kérdést veti fel, hogy mi is valójában a szerelem?

Sokféle vonzalmat látunk a szereplők között, de egyik sem olyan, ami illene a szerelem idealizált képéhez.

Nero és Poppea mágnesként vonzzák egymást, és gátlástalanul, morális kételyek nélkül törnek egymás felé. Otho vonzalma, aki Poppea korábbi szerelme, átcsap egyfajta őrületbe, azaz a szenvedélyét nem túl okosan éli meg. Látunk egy elhanyagolt, frusztrált feleséget, Octaviát, egy kihasznált, rajongó lányt, Drusillát, és a hatalmasok árnyékában manőverező figurákat. Egyik viszony sem idealizált, kvázi csak antihősök szerepelnek a darabban. A történet Monteverdi operájában és nálunk is egy olyan zavarba ejtő közeget ábrázol, ahol nincs teljesen „rendben lévő” vonzalom, miközben ezek a nem túl racionális és nem mindig emberbarát érzelmek irányítanak mindent.

– Ha jól értem, akkor a folyamatábra úgy nézne ki, hogy történet-zene-dalszöveg-próza.

Szabó-Székely Ármin: Amikor megvolt a zenei szövet, a dalszövegeknek kellett elkészülnie, hogy a korrepetíció elindulhasson. Dani összerakott egy zenei szerkezetet, amelyik kijelölte, hogy melyik szereplő mennyit és eredetileg miről énekel, de onnantól, hogy ezek a cölöpök megvoltak, szabadkezet kaptunk Závada Péterrel. Van, ahol hasonló a szövegtartalom, mint az eredetiben, de sok helyen más, mert nem az operalibrettó szövegkönyvvé konvertálása volt a cél. Már csak azért sem, mert el szerettük volna kerülni, hogy a zenében megjelenő drámai érzelmeket a szöveg csak illusztrálja vagy ismételje. Szerencsére olyan erős a zenei-énekelt váz, hogy a próza sok helyen lehet hozzá képest kontraszt – igazából ez áll jól a dolognak. A helyzetek és a „sztori” ettől függetlenül nagy százalékban azonos az operáéval.

Dinyés Dániel: Az egyébként fontos, hogy amikor Ármin azt mondja, eltér a szöveg az eredetitől, nem valami homlokegyenest másra kell gondolni, hanem csak arra, hogy a 17. századi helyzet mai megfelelőjét kellett megtalálnunk.

– A hangszerelésben Monteverdi mekkora rugalmasságot engedett?

Dinyés Dániel: Monteverdi nem hagyományozott ránk semmilyen megfejtést sem hangszerelésben, sem zenei kidolgozottságban, csak egy nagyon egyszerű basszus szólamot. Még nagyon számokat sem írt, amivel segített volna, hogy milyen akkordok vannak, és a kis közjátékokban még két szólamot fölé írt. Emiatt a két plusz szólam – és a kényszerűen alacsony költségvetés – miatt gondoltam, hogy három hangszer, cselló, fagott és zongora szóljon. A barokkban minden a basszusra épül, ezért a két basszus hangszer egyfajta zeneszerzői tiszteletadás. Ármin és Kriszta egyfolytában azt mondogatták, hogy minden olyan vidám és emelkedett ebben a zenében, és nem lehet érteni, hogy mért van ebben a történetben bárkinek bármi baja. Ezt gondoltam ellensúlyozni a nagyon sötét hangszínű összeállítással, mert a mély hangfekvés egyfajta sűrűséget, tömöttséget ad a zenei anyagnak. Ugyanakkor képesek a magasban is szárnyalni áttetszően, ha úgy rakja fel az ember. Sokarcú hangszer összeállítás ez, biztosan sokkal több van benne, mint ahogy elsőre gondolná bárki.

Ide kapcsolódik:
Műfaji kísérletezés – A Poppea megkoronázása bemutatójára készülnek a Katona József Színházban

És van még egy ok, ami ezt a produkciót egyáltalán nem érinti, csak nekem izgalmas feladat: hogyan lehet két basszushangszerrel és egy zongorával a zenekarszerűséget megvalósítani úgy, hogy az ne dörmögjön, élvezetes legyen, és a zene hallgatói figyelem két órán keresztül fennmaradjon. Ha nem tűnik föl senkinek, hogy miért csak ez a három hangszer van a színpadon, akkor jól dolgoztam. Én imádok hangszerelni, és ez a béklyó, amit szándékosan magamra tettem, számomra borzasztóan érdekes kihívást jelent. Tudom, hogy ez a nézőtéren senkit sem fog érdekelni, Krisztát és Ármint se, csak engem és talán Dargay Marci barátomat, aki majd eljön, és remélem, azt fogja mondani: váó!

– Majd’ 15 éve volt a Színművészetin egy Poppea megkoronázása, amit egy prózai osztály adott elő a Fesztiválzenekarral, és emlékszem, hogy rettenetesen ellentmondásos lett a végeredmény. Az operarajongók kikérték maguknak, de akik a színház felől nézték, megengedőbbek voltak.

Dinyés Dániel: Ők kifejezetten a Monteverdi-operát akarták megcsinálni, azzal a kísérőszekcióval, abban a hangnemben, ami az eredeti darabban van. Lényegesen kevesebbet húztak belőle, és próza sem volt. Mi viszont már a legelején tisztáztuk, hogy ez nem rekonstrukció, nem Monteverdi: Poppea megkoronázása című operájának bemutatója, hanem a Monteverdi: Poppea megkoronázása című operájának alapján készülő darabé. Mindegyikőnk először csinál ilyen színpadi formanyelvű darabot, nem szabad elfelejteni, amit háromszor aláhúznék: ez egy kísérlet.

Minden egyes próbán tapogatózunk annak az irányában, mit ad ki a próza és a dallam ilyen sűrű, semmihez sem hasonlítható kevercse, és ez színházilag hogyan működik.

Szabó-Székely Ármin: Igen, itt Monteverdi mellé tényleg három társszerző került plusz egy rendező. Rendhagyó lesz a dramaturgia, nem egy hagyományos vezetésű, elejétől a végig zárt jelenetekben elmesélt történet. Tablótól a szkeccsig sokféle megoldást használunk, a színészek sokszor frontálisan, vállaltan „kifelé” játszanak, nyitott a forma.

– Beszéltünk érzelmekről, de a Poppea megkoronázása mégiscsak a hatalomról szól. Ez mekkora hangsúlyt kap?

Szabó-Székely Ármin: Állítólag Oscar Wilde mondta – bár valószínűbb, hogy Freud -, hogy a világon minden a szexről szól, kivéve a szexet, mert az a hatalomról. Számunkra az a kérdés, milyen erők vonzzák egymáshoz az embereket, mert az csak egy ideálisan elképzelt világban létezik, hogy az érzelmekbe nem szólnak bele hatalmi pozíciók. Neróról mindenki tudja, ki volt, de ebben a történetben nem elmebeteg zsarnok, hanem egy korlátlan hatalommal bíró ember, aki átbillen arra a térfélre, ahol már mindent megtesz a morálisan egyébként nem igazolható céljai érdekében. Poppea pedig az, aki örömmel enged a hatalomnak, és ezért el is nyeri jutalmát. De eldönthetetlen, hogy a másikban mi vonzza, az ember vagy, ami vele jár. Ezt is lehet szerelemnek tekinteni, ők maguk is annak nevezik, sőt a néző is annak látja – pontosabban hallja. Dani nagyon sokat beszélt nekünk arról, hogy mennyire trükkös ez az opera:

miközben a szövegből értjük, hogy valami egyáltalán nem stimmel a kapcsolatokban, a zene ezzel szemben épp a szépségükről győz meg.

Hatással van ránk, ha valaki valamit eltökélten akar, még akkor is, ha érezzük, hogy nem ez a megfelelő irány vagy módszer. Poppeában és Neróban, az erejükben, az akarásukban van valami ellenállhatatlan, ami visz bennünket magával, miközben az, amit csinálnak visszatetsző. Ebből a kettősségből izgalmas feszültség születik, és ezt szeretnénk színházi eszközökkel megmutatni.

– Nemrég volt egy beszélgetés az operajátszásról, és ott hangzott el, hogy az operáknál az utolsó héten a karmester vagy a zenei vezető veszi át a hatalmat. Itt is ez fog történni?

Dinyés Dániel: Ha így lesz, rettentő boldog leszek, de annyira időszűkében vagyunk – én legalábbis így érzem –, hogy biztosan közösen fogjuk csinálni. Kísérleti a műfaj, ezért gyakorlatilag nem látjuk előre, mi fog történni a főpróbahéten. De Krisztával borzasztó egyszerű a zenei kérdésekben dűlőre jutni, és viszonylag velem is egyszerű a dramaturgiai kérdésekben, így aztán a munka olyan egyetértésben történik, hogy nincs szükség arra, hogy magamhoz rántsam a gyeplőt. Az utolsó napokban egyetlen dolgot kell csinálnunk: megtalálni az előadás tűpontos ritmusát, azt pedig csak közösen tudjuk, ahhoz mindenki kell felső fokon, nincs kivétel.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X