A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmával az operáról esett szó. Arról a különös műfajról, ami van, akinek egyértelműen színházat, másnak kizárólag zenét jelent. Van, aki szerint a kísérletezés műfaja, és van, aki kizárólag klasszikus, korhű látványvilágú előadásokra nyitott. Vajon hol az igazság? Már persze ha van igazság. Erre kereste a választ sok-sok személyes élményt felidézve Dinyés Dániel zeneszerzővel, Orbán Eszter dramaturggal és Szabó Máté rendezővel a beszélgetés vezetője, Seres Gerda.
- hirdetés -
A Jó kérdés sorozat támogatója az NKA és az MMA.
„Számomra az opera egyszerűen egy színházi előadás, amiben szerintem nincs alá-fölé rendeltségi viszony” – jelentette ki Dinyés Dániel, aki azonban hozzátette,
a zene irányít,
számos színpadi megvalósulás abból következik, de a végeredményben, az előadásban ez a két komponens egyenrangú. Orbán Eszter, aki prózai színházakban és opera-előadásokban is jelentős tapasztalattal rendelkező dramaturgtól az érdeklődők megtudhatták, hogy az operai próbafolyamatban egy ponton túl a zene átveszi a főszerepet, és a legvégén nem a rendezőé, hanem a karmesteré az utolsó szó, még akár a térelrendezésben is,
mert a hangzás mindent felülír.
Az ideális eset persze az, derült ki, ha a munkában a rendező, a karmester és a dramaturg szorosan együttműködik. Ebben a közös munkában a dramaturg nem csupán gondozza a szöveget, elkészíti a librettó fordítását és a feliratokat, ügyelve arra, hogy a nyelvi regiszter alkalmazkodjon az előadás filozófiájához, hanem a zenei alapanyaggal is foglalkozik. Szabó Máté rendező saját bevallása szerint nagyon lassan megy végig az operán. „A zene kapcsolódása a szöveghez, az eredeti alaptörténet, a színházi helyzetek együtt kerülnek ki egy virtuális íróasztalra” – fogalmazott plasztikusan, és arról is beszélt, hogy a valós kulcsokat a műhöz a karmestertől kapja meg, tőle érkeznek azok a válaszok, amik segítségével rendezőként képes indokolttá tenni azt az énekesek számára azt, ami képileg vagy helyzetileg megjelenik a színpadon.
Az, hogy egy művet milyen kiállításban, milyen rendezői megfogalmazásban látunk, függ a megrendelőtől, azaz az adott operaháztól, és attól is, hogy a mű mennyire rugalmas. Szabó Máté szerint a prózai darabok többet engednek, épp úgy, mint a prózai színházak nézői. Orbán Eszter azonban saját tapasztalataiból úgy vélte, az operanéző valóban konzervatív, de nem mozdíthatatlan. Ehhez járulnak hozzá az olyan kezdeményezések, mint az Operaház előző évadban indult az Operában a Kódfejtő sorozata, aminek az a célja, hogy a kevésbé hagyományos előadások előtt színházi szempontból adjanak kulcsot az előadáshoz. És mint kiderült, ezért hálás a közönség, hiszen megismerhetik a rendezői elgondolást, sőt akár bizonyos zenei döntésekre is magyarázatot kapnak, és
ezzel a tudással felfegyverkezve sokkal nyitottabban, elfogadóbban nézik a szokatlan előadásokat is.
Dinyés Dániel viszont egyáltalán nem értett egyet azzal, hogy lennének konzervatív nézők, hiszen, indokolta válaszát, az opera történetileg nem az a műfaj, amit arra szántak, hogy rendezzenek. Míg a prózai színház a jelenidejűségé, az opera arra készült, hogy tetsszen, hogy szép legyen, és hogy a zenén keresztül fogalmazza meg az érzéseket. „Az operák zeneszerzői egy történetet akartak elmesélni a zenén keresztül. A színpad segítségével, de nem a színpadon keresztül. Ez a dolog nyitja, és ez teszi nehézzé a mostani rendezők dolgát, akiknek a mostani kihívásokkal, a mostani gyorsasággal, a tévével, a mozival kell felvenni a versenyt” – mondta az Operabeavatókról is ismert zeneszerző-karmester, és nagy empátiával nyilatkozott a mai rendezőkről, akik víziókat és üzeneteket szeretnének közvetíteni ebben a műfajban. De azt is hozzátette, hogy a kortárs problémákat feldolgozó új operák megoldást jelenthetnének erre a – külső szemlélő számára legalábbis – feloldhatatlannak látszó ellentmondásra. Ha pedig valaki úgy érezné alkotóként, egy mű túl sok korlátot szab neki, vagy válasszon másik művet, vagy írjon sajátot, fogalmazott Orbán Eszter, csak erősítve az előző gondolatmenetet.
A prózai színházak és az operaházak összehasonlítása mellett a prózai színészek és az operaénekesek összehasonlítására is sor került, hiszen ma már az önmagában a zene tolmácsolására való képesség nem elég. Ebben viszont még mindig komoly hiátus mutatkozik, aminek több oka van. A leglényegibb az alapokat érinti, ugyanis az operai színészképzés egészen más, mint a prózai színészeké: azt az időt, ami a prózisták a színészmesterség-, mozgás- és egyéb hasonló órákon töltenek, az operaénekesek a hangképzésre fordítják, és ez utóbbi is teljes embert kíván. A zenei képzésben a mester és a tanítvány szoros viszonyát figyelembe véve az is számít, hogy a mester milyen színészi erővel vagy intuícióval bír, és ezt hogyan adja át a tanítványnak. A kép azonban nem annyira sötét, mert Szabó Máté elmondta, Kovalik Balázs hatása még érezhető, egy-egy jó alkotói folyamatban „egészen megdöbbentő fénysebességgel” tudnak fejlődni az operaénekesek, de ami a legfontosabb: „Ezek a remekművek sok esetben tényleg felérnek egy mesterkurzussal emberileg is, színházilag is.”
A teljes beszélgetés visszanézhető az alábbi videón:
A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozata legközelebb március 4-én jelentkezik, témája: Színház a kirekesztés ellen. A Csináljunk színházat! sorozat következő alkalmával, március 16-án a 2000-es évek első évtizedének színházvezetési gyakorlatáról és annak máig érő hatásairól lesz szó.
