Valódi szélmalomharccal indult a Budapesti Operettszínház 2020/21-es évada: hosszú évtizedek és kétszeri karantén után Budapesten újra látható Don Quijote történetének musical-változata, a La Mancha lovagja.
Napra pontosan 6 hónappal a járványügyi leállás után újra életre kelt a Budapesti Operettszínház nagyszínpada. La Mancha lovagja októberben visszatért a színpadra.
Három szereposztásban, igazi „sztárbesetzunggal” mutatták be Dale Wasserman darabját, a fiatal alkotói csapat pedig egyedülállóan különleges világot teremtett (díszlet: Erdős Júia Luca, jelmez: Fekete Kata, rendező: Vincze Balázs). A letisztult látvány mind a cselekmény helyszínét, mind az idejét illetően csodálatos átváltozásokra ad lehetőséget. Ugyanis három síkon fut egyszerre a darab, mely valódi kihívás a rendező és a színészek számára:
Első sík: A kerettörténet
A kerettörténetben elítéltként látjuk Cervantest, az írót egy börtönben. Egyetlen tulajdona a saját regénye Don Quijote lovagról. Költőhöz méltó módon egy színdarab megrendezésén keresztül védi meg igazát, és a rabokat szereplőként vonja be a történetbe.
Második sík: Színház a színházban
Ebben a pillanatban születik meg a színház a színházban, a rideg börtöni környezet egyszer csak színes mesevilággá alakul át, mindenki saját szerepet kap. Cervantes maga is átlép a képzelt világba, ahol Alonso Quijana alakját ölti.
Harmadik sík: Képzelt világ
De itt még nem áll meg a fikción belüli utazás, hanem még egy síkkal mélyebbre nyúl, hiszen a képzelt főhős is képzelődik: Hiszi, hogy ő Don Quijote nemes lovag, és ezt igazolva környezetét a képzeletének megfelelően alakítja át. Kastélynak lát egy kocsmát, Aldonzát, az utcalányt átkereszteli Dulcineának, és nemes hölgyként kezeli. A valóság ennyire merész kifordítása számos komikus helyzethez vezet, miközben csak úgy sziporkázik a darab humoros párbeszédektől.
Don Quijote azonban egészen haláláig komolyan veszi képzeletbeli küldetését. Különös módon itt találkoznak a síkok, az Eredet című filmre emlékeztető módon: A képzeletbeli Don Quijote eltűnésével Alonso Quijana is meghal, és éppen ekkor a valóságban is kivégzésre hívják Cervantest. Sőt, a mi valóságunkban is ezen a ponton van vége a darabnak – vagy mégsem? Ugyanis számos helyen kérdéseket vet fel a történet logikája. Miért hal meg Alonso Quijana, mikor éppen meggyógyították tébolyából és már nem hiszi, hogy ő Don Quijote? Hogy lehet, hogy Aldonza végig megveti a lovagot, amiért nemes hölgyként látja, majd Don Quijote halálakor egyszer csak azonosul Dulcinea identitásával? Hogy létezik, hogy ilyen komoly történések mellett Sancho épp egy légből kapott pletykával képes újraéleszteni gazdáját? És miért érezzük úgy a darab végén, mintha mi magunk is egy kicsit megváltódnánk Dulcinea dalával?
Akár maga a művészet születésének metafóráit is láthatjuk a különös darabban. Cervantesben, Quijanában és Quijotéban az a közös, hogy mindannyian fiktív világot hoznak létre. Bármilyen rideg valóság is veszi körül, az álmodozó kreatív művész a semmiből képes teremteni egy egész univerzumot: „Egy álmot, mit nem láttak még”, ahogy leghíresebb dalában énekli La Mancha lovagja.
Művének viszont csak addig van értelme, amíg van, aki azt művészetnek látja. Talán emiatt is ragaszkodik Don Quijote mániákus módon Dulcinea alakjához és emeli nemesi pozícióba az utcalányt. Múzsájaként kezeli, akinek dalokat írhat, így adva létjogosultságot művészetének és az egész általa kreált világnak. Don Quijote nem riad vissza a lány elutasításaitól – egy művésznek is meg kell küzdenie a nézőiért. „Miért csinálja maga ezt?” teszi fel a kérdést Aldonza. Egy művész életében is előfordul, hogy megkérdőjelezik, mi is a haszna művészetének, miért nem foglalkozik inkább „értelmes” civil munkával. Aktuálisabban fogalmazva: „rendszerfontosságú” foglalkozással. Vajon hányan sorolják ide a művészeteket? Pedig épp a színházak bezárása mutatta meg plasztikusan, mennyire hiányzik a művészet, ha nélkülözni kell. Ennek számos fórumon és közösségi felületen nagy volt a visszhangja, és az újranyitás óta óvatosan, de annál lelkesebben érkezik vissza a közönség.
Hasonló utat jár be Aldonza. Már éppen kezdi elhinni az álmot, amikor erőszakkal meggyalázzák. Ez visszarángatja a valóságba, melynek gondjait nem oldja meg az álmodozás. Aldonza sírva tagadja, hogy bármiféle úrinő is lakozik benne. Felidézi, hogy az utcán csak gyermeki ösztöneinek köszönhette túlélését, hiszen nem tudta, hogy meg kellene halnia. A megrázó „Gödördalban” tulajdonképpen visszakapcsol erre az alapvető, ösztönvezérelt állapotra, hogy életben maradjon. Ezzel együtt elutasítja Don Quijote álomvilágát, elmebetegségnek nevezi.
La Mancha lovagja ezzel elveszíti művészetének egyetlen befogadóját. Érdekes módon épp ekkor jelenik meg a tükörlovag: Egy megfoghatatlan lény, melynek egyetlen funkciója, hogy Don Quijote illúzióját szétverje. A jelmez találó módon törött tükördarabokból áll, melyek a fényt több irányba törik, akár egy prizma. Így látványosan, a szemünk előtt hullik darabjaira az álomvilág, a rideg valóságba visszakényszerítik a főszereplőt. Mivel ő maga is Cervantes fikciójának lénye, nyilván ő sem éli ezt túl.
Halálos ágyánál Aldonza kétségbeesetten visszasírja azt a világot, melyet Don Quijote által kapott. Ekkor vallja magát először Dulcineának: Don Quijote művészete áthatotta, átszállt a lelkére. Átlényegülésével ő viszi tovább azt a világot, melyet a lovag teremtett számára. Don Quijotét ez után rövid ideig vissza tudja hozni Sancho szolgája a könnyed pletykáival, ahogyan egy-egy bulvárhír vagy szórakoztató műsor képes tovább éltetni egy komolyabb műfajban született művet. Végül azonban meghal a főhős, és így egyedül Dulcineán keresztül tud továbbélni La Mancha lovagjának meséje. A darab utolsó képe Dulcinea, aki dalolva szorongatja Cervantes könyvét. Amikor legördül a függöny, azon kaphatja magát a néző, hogy ő maga is dúdolgatja Dulcinea dallamát. Kilépve a színházból ő is magával viszi az élményt, amit a művészektől kapott, és a darabon gondolkodva új értelmezéseket és világokat teremthet, Dulcineává válhat. A La Mancha lovagjában így minden esély megvan arra, hogy megtörténjen a performatív csoda: A mű eggyé válik a valósággal. Ráébredünk, hogy a darab három dimenziója mellett mindvégig jelen volt egy negyedik, valós idejű sík: A saját valóságunk, melyben nézőként hat ránk a színpadi történés.
A különböző elbeszélő síkok közötti váltásokban könnyen elveszhetne a néző, ha a szereplők és a rendező nem vezetnék őt magabiztosan a fikció dzsungeljében: Vincze Balázs szerint “ebben a darabban minden azon múlik, hogy a színészek mennyire tudják megmutatni őszintén lelküket.” Ezt segíti a díszlet is, mely nem vonja el a figyelmet a lényegi történésről és átlényegülésről. Sőt, decens módon teret enged a néző fantáziájának – így maga választhatja, milyen mélyre utazik a darabban, amely mindenki számára élvezetes utat ígér: Akár egy szórakoztató, érzelmekkel és temperamentumos dallamokkal teli musicalre vágyik a néző, vagy éppen elgondolkodtató filozófiai mélységre. Épp oly szabad ebben a néző, mint Quijana, aki Don Quijote lovagi identitását választja magáénak.