Papageno Radio
- hirdetés -
Promóció Hogyan változott meg a „hagyományos magyar színházmodell”?

Hogyan változott meg a „hagyományos magyar színházmodell”?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Magyar Színházi Társaság „színházvezetési szabadegyetemén”, a Csináljunk színházat! negyedik alkalmával a 2000-es évek első évtizede és annak máig érő következményei kerültek fókuszba. Csizmadia Tibor vendégei Bálint András színművész-rendező és Morcsányi Géza műfordító-dramaturg voltak.

- hirdetés -

A sorozatban Székely Gáborral és Spiró Györggyel kezdtük el feltárni a 70-es, 80-as évek jelenségeit, majd Marschall Miklóssal, Szikora Jánossal, Zsótér Sándorral a mai struktúrát nagy mértékben megalapozó időszakról, a rendszerváltásról beszélgettük. Ez alkalommal Bálint Andrással és Morcsányi Gézával azt vizsgáltuk, a 2000-es évek első évtizedében hogyan változott a közeg.

Bálint András, a korban szokásostól eltérően nem rendezői, hanem színészi háttérrel, 1985 és 2016 között volt a Radnóti Színház igazgatója, Morcsányi Géza 1977–1988 között budapesti (Radnóti Miklós Színház) és vidéki (Pécsi Nemzeti Színház, Győri Nemzeti Színház, szolnoki Szigligeti Színház) színházakban dolgozott. Szóba kerültek a társulatszervezés kérdései, a repertoár összeállításának ismérvei, a fenntartóhoz fűződő kapcsolat nehézségei, és ezúttal is szó esett a büfé fontosságáról.

Bálint András – fotó: Éder Vera

Bár a beszélgetés egy pontján Morcsányi Géza leszögezte, az, hogy kiből lesz jó színházigazgató, jó művelődésiház-igazgató vagy jó gyógytornász, mind lutri, és voltaképpen semmi mást nem tudunk megállapítani, mint azt, hogy ez tehetség, szerencse és tehetség kérdése, Csizmadia Tibor ezúttal is a színházvezetés körülhatárolható területeire fókuszált. Bálint András elmondta, azért akart igazgató lenni, mert társulatot akart csinálni, ami komoly motivációt jelentett, de ehhez az is hozzátartozott, hogy egyrészt elégedetlen volt a helyzetével egy kvázi-társulat, a Mafilm társulatának tagjaként, és kíváncsi is volt. Ezért vett részt az egyik első magyarországi színházvezetésre kiírt pályázaton, ami a Radnóti Színpad irányítására vonatkozott. Az intézmény irodalmi háttere nem volt számára idegen, ő maga is rendszeresen fellépett ott, és úgy érezte, ez egy olyan nagyságú színház, amivel meg tud birkózni. Bálint már a Radnóti igazgatójaként pályázta meg az épp tervezett, végül nem az Erzsébet téren felépülő Nemzeti Színházat. Ezt a pályázatot is megnyerte, de miután nem ott készült ez a színház, visszalépett a pozíciótól, ami viszont érdekes módon a Radnóti Színháznak adott egy új lendületet.

Csizmadia Tibor – fotó: Éder Vera

A 90-es évek végén, a 2000-es évek elején jelentős mozgások voltak a társulatban: Székely Gábor Új Színházához, később Jordán Tamás Nemzetijéhez, illetve a Thália Színházhoz szerződtek a Radnóti művészei. Bálint András elmondta, ez fájt neki, de sosem vallotta be, és soha nem haragudott meg ezért a művészekre. Tette mindezt „természetes színészi ösztönből”, azaz értette, hogy egy színész nagyobb térben szeretett volna játszani. „András higgadtsága, elszántsága töretlen volt. Addigra már neki is volt elég tapasztalata, és én is megszoktam, hogy ha elmegy a fél társulat, bármilyen fájdalmas is az emberek távozása, voltaképpen semmilyen tragédia nem történik. Lehet újrakezdeni, lehet
újakkal próbálkozni” – fogalmazott Morcsányi Géza. Az évad összeállításánál számított, hogy a darab passzoljon a színház repertoárjához, a társulathoz, hogy minden tagnak jusson szerep: „Előfordult, hogy szeptemberben még nem tudtam, mit fogunk bemutatni áprilisban, csak azt tudtam, hogy április 12-én lesz egy XY-rendezés, tudtuk, ki rendezi, és hogy vígjáték lesz” – emlékezett vissza Bálint András, aki beszélt az alkalmazott rendező és a dramaturg fontosságáról, illetve arról, hogy egy tervező alkalmazása már komoly anyagi kérdést jelentett volna, ezért nem volt állandó látványtervező a Radnótiban. Morcsányi Géza felidézte, Schwajda György hogyan változtatta meg „a hagyományos magyar színházmodellt”, azaz tette vállalkozóvá a színházi alkotókat, és azt is megjegyezte, hogy azok az igazgatók, akikkel dolgozott, felkészültségben, világnézetben, emberi habitusban mind különböző emberek volt, ugyanakkor a munkájukat erősen meghatározta, mennyire voltak határozott elvárások velük szemben a fenntartók, illetve a közönség részéről.

Morcsányi Géza – fotó: Éder Vera

„Szerintem nagyon fontos, hogy az ember beszélő viszonyban legyen a fenntartóval, időnként menjen be hozzá” – tette hozzá Bálint András, majd megjegyezte, hogy ez a viszony soha nem volt igazán jó, akármilyen színű is volt a főváros vezetése. Bálint elmesélte egy javaslatát, amelyben az adófizetőket komolyan képviselték volna a döntéshozatalban: „Miért nem csinálnak egy grémiumot tanárokból, óvónőkből, közgazdászokból, mindenféle rendű, rangú emberből, városi polgárokból, akik színházba járnak, akiket érdekel a színház?” Ez véleménye szerint felülemelkedett volna a pártpolitikán, és a szakmaiság felé vitte volna az ügyet. Morcsányi úgy vélte, a 70-es, 80-as években a színházak fenntartói, különösen vidéken, egyáltalán nem törődtek vele, van-e néző a nézőtéren. Senkit nem érdekelt, hogy a színházcsinálás mennyibe kerül, vagy mennyi veszteséget hoz, és ez is vezethetett a magyar színház egyik „aranykorához”. A 2000-es évek elején viszont érezhetővé vált a gazdasági szükségszerűség, az, hogy a színházaknak bevételt kellett termelni. Igaz, tette hozzá, „megint elértünk oda, hogy a fenntartót nem érdekli, hogy az Újszínházban mennyien ülnek a nézőtéren, vagy a Nemzeti Színházban mennyi a bevétel”.

A beszélgetésen a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzete is szóba került. Néhány éve még Bálint András és Morcsányi Géza is tanítottak az intézményben, de már mindketten csak külső szemlélőként figyelik az ott zajló eseményeket. Leszögezték, hogy nincs az a helyzet, amivel szemben ne lehetne kritikát vagy észrevételt megfogalmazni, Morcsányi azonban kiemelte, hogy az egyetemi autonómia következetesen, hosszú idő óta sérül. Bálint András az ott oktató nagy színházi elődöket említve tette föl a kérdést: „Mit szólnának ezek az emberek a sírjukban ehhez a mocskolódáshoz, ami most folyik?”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X