Marcsa Tímea hamarosan egy Dembinszky utcai lakásban nyitja meg önálló galériáját. A Miza néven alkotó művészt, akinek alkotásaival az utóbbi két évben bárokban, kávézókban találkozhattunk a Lakéria koncepciójáról és saját művészi világának jellemzőiről kérdeztük.
– Nagyjából tíz éve kezdtél el vázlatokat készíteni. Mesélnél a kezdetekről?
– Valójában gyermekkoromtól fogva éreztem egyfajta késztetést. Nagyon tetszettek az unokabátyám által készített rajzok, az hiszem, hogy egy kicsit irigy voltam. Úgy tíz éves lehettem, amikor kipróbáltam a centrifugás festést. Ezzel a technikával gyorsan, látványos képeket lehet készíteni, hiszen van egy forgó körlap, amire festékeket nyomva kialakul az ábrázolás.
– Ez volt az előszobája a mostani, absztrakt, figurális tematikának?
– Találkoztam egy sráccal, aki elvitt egy kávézóba, ahol pont egy figurális festménybe botlottam. Másnap azon kaptam magam, hogy a suliban vázlatokat rajzolok. Vászonra már teljesen más volt festeni, és időbe is telt mire sikerült. Nagyjából egy évre rá már lehetőségem is lett volna kiállítani egy kávézóban, de át kellett adnom a helyemet, mert kevés kész alkotásom volt. Úgy véltem, hogy mindennek eljön a maga ideje, tovább dolgoztam, fejlődtem, a következő felkérésnek pedig már eleget tudtam tenni az addig megszületett negyven darab képpel.
– Két éven keresztül számos vendéglátóhelyen ott voltak az alkotásaid. Kaptál visszajelzéseket?
– Sokfélét, bár leginkább pozitívan érdekesnek találták, pont ez a lényege, hogy mindenkiben más reakciót vált ki.
– Azt vallod, hogy „ne azon gondolkodj, mi van a képen, hanem, hogy te mit látsz, ha ránézel”. Számodra mit jelentenek a festményeid?
– Két széria van, a „Robbanó érzelmek” és az „Érzéki ezüst és káprázatos arany”. Az első egyértelműen az érzésekről, szerelemről szól figurális téren. A második viszont már szabadabb, itt kizárólag az ösztöneimre hallgattam. Azt festem le, ami az adott pillanatban megihlet. Nem tervezem, csak egyszerűen kirajzolódik, amit épp a képzeletem kivetít. Ez lehet akár a kávé foltja a habban, vagy egy elejtett fagyi a járdán.
– Vagyis a hétköznapok inspirálnak?
– Igen, és van egy múzsám is, akit nem szeretnék felfedni.
– Azt azért megosztod, hogy ő hogyan inspirál téged?
– Minden területen velem van, folyamatosan ösztönöz, támogat, hogy ne hagyjam abba. Ebben az értelemben szinte mindegyik alkotásomban jelen van.
– Van példaképed?
– Inkább a képek inspirálnak. Meglátok valamit, és ha megtetszik, akár csak egy kis részlet is, saját stílusomban mutatom meg, ami megihletett belőle. Ugyanakkor szívesen szerepelnék ismert művészekkel egy kiállításon, akár vendég kiállítóként is.
– Eddig kávézókban lehetett a festményeiddel találkozni, most pedig már egy lakásgalériában állítod ki őket. Ez egy egészen más szituációt képes megteremteni. Hogyan jött létre a Lakéria?
– Két éven keresztül voltam jelen különböző kávézókban, majd függetlenedni szerettem volna. Adódott egy lehetőség, hogy lakásban állítsam ki őket, és éltem vele. Mint egy lakásétterem, csak képekkel. A Lakériában a bútorokat úgy rendeztük el, hogy kényelmesen hozzá lehessen férni a képekhez, és meg lehessen nézni őket. Próbáltam laza hangulatot teremteni, melyet a chill és a lounge stílus segítségével értem el, hogy ne fordulhasson elő, hogy a közönség ne tudjon mit kezdeni a szituációval.
– Mivel találkozhatunk az aktuális kiállításon?
– Hétvégente várjuk a látogatókat, jelenleg a Robbanó érzelmekből válogattam. A képek bár egyazon sorozat részei, mégis függetlenek, egyedi alkotások, amelyek önállóan állják meg a helyüket. Lendületes, temperamentumos, néhol extravagás világot mutatja meg, ahol a fantázia, színek, formák találkoznak a szenvedéllyel.
