Nem csupán a kortárs drámák és a mindenkori színházi előadások tartanak tükröt a világnak, amelyben élünk – a változó társadalmi viszonyok nyomot hagynak a színházi struktúrán is. Arról, hogy hol a nő helye a színházban, a Jó kérdés sorozat első évadában már esett szó. Az NKA támogatásával megvalósuló Csináljunk színházat! sorozatban Csizmadia Tibor Ellinger Edinát, a Budapest Bábszínház igazgatóját és Kováts Adélt, a Radnóti Színház igazgatóját hívta meg. Direkt kérdés erre nem vonatkozott, de a válaszokból, a szavak mögül kiderült, van-e neme a színházvezetésnek.
A magyar színháztörténetben, különösen a második világháború után, Gáspár Margiton kívül alig találunk markáns, arculatformáló színigazgató nőt. A legújabb kori színházvezetéssel foglalkozó Csináljunk színházat! beszélgetéssorozat a 70-es évektől kezdődően kronologikusan dolgozza fel a témát, ezért csak a 21. századhoz, napjainkhoz érkezve hívhattunk meg nőket.
Kováts Adél és Ellinger Edina is hosszú ideig igazgató elődök, Bálint András és Meczner János után kerültek az intézményvezetői pozícióba. Mindketten olyan színésznőből lett igazgatók, akik sok évet (23, illetve 16 évet) töltöttek el színházukban, jelentős szerepeket játszhattak el, és továbbra sem adták fel a színészetet. Az is közös bennük, hogy mindketten bevonó vezetők, a kommunikációban, a nyílt információáramlásban és a művészeti kérdéseket illetően is a csapatmunkában hisznek. „Nem értek mindenhez, nem is kell értenem, ugyanakkor nekem kell a végső döntést meghozni. Annak a felelősségét csak akkor tudom vállalni, hogyha kellőképpen körül tudtam járni a problémát” – fogalmazott nyíltan Kováts Adél. Hasonlóan sok más kollégájukhoz, a tavaszi, illetve a jelenlegi járványhelyzet mindkettejüket arra kényszeríti, hogy válságmenedzserek is legyenek, amit a Radnótinál a korábbi évadokban a színház mögötti épület bontásából származó nehézség is tetézett.
Mindketten játszanak és próbálnak is a színházban, de abban egyetértettek, hogy ezeken a helyzeten kívüli szituációkban a vezetői helyzet módosította a társulattal való viszonyt. Kováts Adél, aki – ellentétben Ellinger Edinával, aki rendezőként már korábban is megtapasztalta a megváltozott hierarchiát – közbenső állomás nélkül lett igazgató, erre az újrainstallálás kifejezést használta. „Nekem az a kihívás ebben a helyzetben, hogy a társulat tagjai elhiggyék, továbbra is beledobhatják a szemembe a homokot, de ne sértődjenek meg, ha rájuk borítom a homokozóvödröt” – fogalmazott plasztikusan, és arról is beszélt, hogy hiába maradt ugyanúgy közöttük, óhatatlanul megnőtt a távolság közte és a társulat régebbi tagjai között. „Nekem ezt nagyon nehéz volt megszokni, és nem mondhatnám, hogy ebben nincsen érzelmi veszteség” – tette hozzá, mint ahogy az is jelentős érzelmi bevonódással jár, ha hosszú ideje ismert kollégát kell elküldeni. Ezt Ellinger Edina is megerősítette.
Vannak azonban különbségek is közöttük, és nem csupán abban, hogy a Radnóti igazgatója első ciklusának a végén tart, a Budapest Bábszínházé pedig épp csak elkezdte. Míg Kováts Adél maga hozta meg a döntést, hogy szeretne igazgató lenni, és ebben Bálint András támogatta, Ellinger Edinában viszont Meczner János látta meg a lehetséges utódot, és hozott létre kifejezetten neki egy igazgatóhelyettesi pozíciót, hogy a rendezéssel és tanítással is foglalkozó színésznőt vezetőnek kinevelje. Az viszont egyaránt fontos volt nekik, hogy a társulat mögéjük álljon, támogassa a pályázatukat. Egyértelműen állították, lehet egy pályázatot a társulatnak és a fenntartónak is írni, lehet egyetlen pályázatban „több nyelven” fogalmazni, és hangsúlyozták az őszinteséget.
Kiderült, hogy egy kívülről jött embertől sokkal inkább elfogadja a közösség a változást, sőt elvárják és számítanak is rá, miközben egy belülről vezetővé válónak annak ellenére, hogy ismeri a rendszert, nem mindig könnyű átvinni a változást, ha új sebességre kapcsol a szervezet. Ez jelentheti a hirtelen felpörgést vagy a kézifék behúzását, a már említett elbocsátások mellett a társulat új tagokkal történő bővítését, vagy a státuszok átalakítását, ami szintén az igazgató felelőssége. Esett szó a beszélgetésen a művészeti tanács, a szerződtetett dramaturgok és rendezők fontosságáról, a színészek szerepköri flexibilitásáról, a társulatból hiányzó korosztályokról és annak veszélyeiről, az inspiráló vendégművészekről, valamint nem várt területről érkező örömökről. Ellinger Edina beszélt arról, hogy a tavaszi leállás különleges lehetőséget adott neki: volt ideje arra, hogy megismerje a színház gazdasági és munkaügyi területét is. „Sosem gondoltam volna, hogy örömet okoz, ha ezekkel foglalkozunk, ez tulajdonképp arról szól, ami a lényeg, hogy a színpadon megtörténjen az, amit megálmodtunk.”
A beszélgetésben Csizmadia Tibor a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetét is érintette. Ellinger Edina elmondta, mennyire mélyen és nehezen érintette „szakmai édesapja”, egykori osztályfőnöke, Meczner János lemondása annak a negyedéves bábszínész szakos osztálynak a vezetéséről, amelyet együtt vezettek, és arról is beszélt, milyen büszkeséggel tölti el tanítványainak kiállása. „Nagyon tisztelem a növendékeimet, hogy amiben hisznek, azért ennyire kiállnak. Nagyon okosan, nagyon tudatosan csinálják, és azt gondolom, hogy amit most végig csinálnak, többet ér bármilyen színészmesterség-kurzusnál. Bízom abban, hogy amin ők most keresztülmennek, az mind-mind hozzájuk ad, hiszen ők tudni fogják, hogy ezek a szituációk mit jelentenek majd a színpadon.” Kováts Adél szintén felemelőnek tartotta azt, ahogyan az egyetemisták a demokráciáért, az autonómiáért kiállnak, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy rettenetesen fájdalmas megélni a színházi szakma hosszú ideje tartó, egyre reménytelenebbnek tűnő szétszakítottságát. „Ennek mindenki vesztese. Ebben a pici országban élünk, rettenetesen ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, mert kevesen vagyunk. Ebben a nehéz helyzetben a diákok felnőtt emberként viselkednek, és fantasztikus, ahogy ők emellett kiállnak. Csak bizakodni tudok, és jó lenne, ha valamit meghallanának és észrevennének” – utalt a fenntartóra, és kifejezte abbéli reményét, hogy lesz valamiféle megtisztulás, mert az a polarizálódott helyzet, ami az egész világot jellemzi, nem tartható.